Madagaszkár lakosai a malagas nép az afrikaiak és maláj polinézek keverékei. Kétféle csoportjuk létezik: a merina csoport, avagy a fehérek ázsiai gyökerekkel, és a cotierek, a fekete afrikaiak. A megosztottság ezen két csoport között éled fel időről időre, és ez az ellentét a gyarmatellenes tevékenység, és az 1956 után kialakult rivális politikai pártoknak köszönhetően csak éleződött.
Az ország két legnagyobb politikai pártja a Szociál Demokrata Párt, a PSD (francia befolyással) és a Független Madagaszkárért Kongresszus Párt (szovjet befolyással) voltak.
Az 1959-es választásokat a PSD nyerte, egy cotier tanár, Philbert Tsiranana vezetésével, aki 1960. június 26-án így első elnöke lett Madagaszkárnak. Az ország 1960-2010 közötti fejlődését generációkon átívelő viharos kormányváltások és tömegmegmozdulások jellemezték.
Az első időszak, amelyben inkább a gyarmati tapasztalatokkal rendelkező politikusok domináltak, egészen 2002-ig tartott. Ide tartoznak Tsiranan, Didier Ratsiraka, és Albert Zafy. A második időszak politikusai a posztgyarmati fiatal üzletemberek generációja Ravolomananával, illetve Rajoelinával az élen, akik rendszerint megkapó szlogeneket használva, szavazathajhász politikát követnek.
A közös mindkét csoportban az, hogy a tömegmegmozdulásokat használták arra, hogy a romló gazdasági körülmények és politikai viták közepette kormányt váltsanak. Sőt a tömegmegmozdulások mellett olyan polgárőr csoportok is újraszerveződtek, mint a Tanora Tonga Saina (munkanélküli fiatalok, akik tudatában vannak felelősségüknek), vagy a Merina harci mozgalom, a Kung Fu. A Bandák harcai tovább súlyosbították az instabilitást, amíg a hadsereg közbe nem lépett. Az új vezetőknek általában egy ilyen krízis közepén kellett hivatalba lépniük.
A tömegmegmozdulások időszaka 1972-ben kezdődött, mikor Tsirana elnököt eltávolították hivatalából. Elnöksége idején nem sikerült függetlenednie Franciaországtól, és önkényuralma megerősítésben ugyanúgy elbukott. Az ellentüntető vezetőket mind száműzte Nosy Lava szigetére. Elsők között Monja Joanaát, a cotier vezetőt, aki létrehozta a Nemzeti Mozgalom a Független Madagaszkárért szervezetet 197. áprilisában, és Toilara tartományba vezette a parasztfelkelőket. A száműzetéstől azok a diákvezetők sem menekültek, akik tiltakoztak a madagaszkári oktatás francia kontrolja ellen.
A városi szegények csatlakozása után a tüntetők francia újságok székházait és irodáit gyújtották fel, amivel a tömegmegmozdulások átterjedtek a vidéki területekre is. Tsirana 1972. május 18-án szükségállapotot hirdetett, és feloszlatta parlamentet. 1974 decemberében, egy puccskísérlet után, Gabriel Ramantsoa tábornok átadta a katonai hatalmat Richard Ratsiramadrava ezredesnek, 1975. február 5-én. Öt nappal később azonban az ezredest meggyilkolták. Ezt követően a Nemzeti Katonai Igazgatóság június 15-én átadta a hatalmat Didier Ratsiraka cotier parancsnoknak.
A hanyatlás évei
A vállalt hatalommal Ratsiraka megpróbált létrehozni egy marxista egypárt rendszert, a Legfőbb Forradalmi Tanács irányításával. Erős kontrolt gyakorolva, nem engedve teret az övétől eltérő véleményeknek. Még egy vörös könyvet is kiadott „A forradalom öt pillére”címmel. A „rabszolga megállapodás” leleplezésével erős gazdasági dekolonizációt indított el, nacionalizálta az ipart és bezáratta a külföldiek által létesített intézményeket, mint például az NASA műhold-állomását.
Ratsiraka marxizmusa azonban nem tudta elhozni a függetlenséget, ami arra kényszerítette, hogy csökkentse imperialistaellenes retorikáját, és nyisson a nyugat felé. Az elmozdulás ellenére azonban tüntetések alakultak ki a cotier hatalom megszilárdításai miatt tett lépései következtében.
Növekedett a munkanélküliség, az alapvető javak hiánya, fokozódott az önkényuralom. A hónapokig tartó sztrájkok és tüntetések ellenére Ratsiraka továbbra is a helyén maradt. A helyzet akkor vált tarthatatlanná, mikor az elnöki hadsereg 1991. augusztus 10-én megölt közel 100 tüntetőt. A reformok igénye és az egypárt rendszer önkénye végül hivatala elhagyására késztette. Októberi lemondásával ő lett a második elnök, akit a „népakarat” távolított el hivatalából.
Távozásával helyreállították a több párt rendszert, és ellenfelei megalapították a Force Vives Rasalama pártot, Zafy vezetésével, aki a következő elnök lett. A feladat korántsem volt könnyű a tüntetések és lázadások időszakában. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a viszályok érintették a különböző vezetőket is. Zafy 1995-ben népszavazással elérte, hogy az elnök nevezze ki a miniszterelnököt a parlament helyett. Ezen akciója felháborította a törvényhozókat, akik 1996 júliusában az alkotmányos hatalommal való visszaéléssel vádolták. A legfelső bíróság 1996 szeptemberében megalapozottnak találta a vádakat, és Zafy lett a harmadik elnök, aki dicstelenül távozott hivatalából.
1997 februárjában Ratsiraka visszakerült az elnöki pozícióba, miután élesen bírálta Zafyt az 1996-os választásokon, de másodszor is távozni kényszerült. Második kormánya valójában felkészülés volt az új generáció térhódítására, melynek első képviselője Ravalomanana, Antananarivo polgármestere volt.
Ravalomanana egy merina üzletember volt, aki vanília eladásból szedte meg magát, és aki hatalmas forrásait arra használta, hogy megnyerje az elégedetlen tömegeket, eleinte faj- és osztályfüggetlenként. A 2001-es választásokon, mint Ratsiraka kihívója indult. A választások eredménye azonban nem volt egyértelmű, de Ravalomanana hallani sem akart második körről. A Kung Fu támogatásával elnökké nyilvánítatta magát 2002 februárjában, és ezzel ismét kitörtek a harcok a merina csoport és a cotier-k között. Két kormány alakult, egy Antananarivóban, és egy másik Tamatavéban. Végül a bíróság Ravalomanana győzelmét nyilvánította ki. Ironikus, hogy Ravolomanana 2009-ben ugyanilyen módon vesztette el az elnöki pozíciót, egy másik ambiciózus, fővárosi polgármesterrel szemben.
Kezdetben Ravolomanana népszerű intézkedéseket hajtott végre külföldi segélyek, hitelelengedések formájában. Az eredmény azonban nem jöttek elé gyorsan, hogy kihúzzák a bajból Madagaszkárt. Bár a 2006-os választásokat könnyedén nyerte, egy katasztrofális forgószél elpusztította az összes termést, és ezreket tett hajléktalanná. Az élelmiszerhiány és a korrupció hangoztatása egyre súlyosbodott. Vesztét végül a médiaellenőrzésére tett erőfeszítései okozták, ez állította szembe Rajoelinával, aki éppúgy, mint ő maga, élen járt a média felügyeletében, és alapított is egy rádiót, Viva Radio néven. Rajoelinát 2007 decemberében választották Antananarivo polgármesterévé, majd 2009 márciusában elnökké.
Politikai játszmák
Miután Ravalomanana bezáratta a Viva tv-t és rádiót, valamint megtiltotta a volt elnökkel, Ratsirakával való interjúk készítését, eltávolította Rajoelinát a polgármesteri székből. Rajoelina megmozdulásokat szervezett, és elnökké nyilvánítatta magát, akárcsak Ravalomanana 2002-ben. A hadsereg 2009 márciusában beavatkozott, és segített Rajoelinának megalapítani az Átmeneti Hatóságot. Ravalomanana lett a negyedik elnök, aki tömegmegmozdulások közepette távozott, sőt, menekülni kényszerült az országból, és száműzetésben él Dél-Afrikában – idén augusztustól „hivatalosan” is, miután távollétében életfogytiglani száműzetésre ítélték.
A DJ egy év elteltével még mindig hatalmon van. Nem túlságosan aggódik a helyi Kung Fu fenyegetése, vagy az Afrikai Unió által kivettet szankciók miatt. Egyedül a katonai veszély az, amivel tárgyalásra lehet bírni. Politikailag elég ravasz. Tudja, mit mikor kell mondani, hogy meglepje ellenfeleit. Nem akar megbukni, így legújabb húzásával politikai riválisait próbálja ellehetetleníteni: a választási menetrend egyoldalú kihirdetésével, a novemberi választásokon szeretné kinyilvánítani, hogy ő nem lesz jelölt, és ebben kövesse a három volt elnök is – bár Ravalomananát már kiütötte a nyeregből azzal, hogy jogilag többé be sem léphet az országba.
forrás: allafrica.com