Nem valószínű, hogy a kenyér azért jelent volna meg Nyugat-Afrikában, mert a lakosság igényelte, vagy különösebben szüksége lett volna rá. Mint sok más termék esetében, itt is kereskedelmi érdekek játszottak szerepet, hiszen mi más lenne a világ, mint egy óriási piac? És Afrikának igenis lehet eladni búzát is, lisztet is.
Guinea fővárosában, Conakryban, 1994-ben kezdte meg működését a szíriai érdekeltségű malom, amely jelenleg 650 embernek ad munkát és a kapacitása napi 300 tonna búza. A visszamaradt korpát Marokkóba exportálják, ahol állati eledel készül belőle. Emellett sok más helyi kereskedö importál lisztet főképpen Franciaországból és Marokkóból. (Franciaország búzaliszt exportjának 67%-a irányul a fejlődő országokba és ebből 5 % kerül Guineába.)
Az utóbbi néhány évtizedben a kenyérből közszükségleti cikk lett, és a városokban szinte általánossá vált a fogyasztása: import margarinnal és import majonézzel kenik meg. Nem haszontalan megjegyezni, hogy a margarin, melyet ebben a térségben hoznak forgalomba, hidrogénezett növényi zsiradékokból készül, amit a táplálkozási szakemberek az egészségre nagyon ártalmasnak tartanak.
Faluhelyen egyelőre még luxuscikknek számít a kenyér, hiszen pénzt kell érte adni. Ott még önellátóan táplálkoznak, kizárólag helyi terményekből készítenek ételeket, mint például a patát, a manióka, a köles, a rizs, a mogyoró és a kukorica. Jelenleg a lakosság 33%-a él városokban, de ez az arány, a falvakból való elvándorlás miatt, 2020-ra már 50% is lehet.
A városokban gombamódra szaporodnak a kis pékségek, ahol minden műveletet kézzel végeznek. Teknőnek megteszi egy kiszuperált fürdőkád, melyben a tésztát dagasztják. Aztán kis cipókat formálnak belőle, melyeket hosszúkásra sodornak és (a háztetőként használatos) hullámlemezek vájataiba tesznek. A kemencét fával tüzelik, melyben kétszer sütnek napjában: hajnalban és délután.
Fél tucat pékinas segédkezik a munkákban, akiknek, még ha nagyon szerényet is, de biztos jövedelemforrást jelent ez a tevékenység. Itt (még) nincs adóhivatal, nincsenek higiéniai előírások, a liszt minőségét sem ellenőrzi senki. Igy bárki nyithat sütödét (nyitnak is), akármilyen rosszul szellőző, sötét, szűkös sufniban. A forró kenyeret hatalmas vesszőkosarakban viszik a fejükön az asszonyok eladni a közeli piacra és a forgalmas útkereszteződésekhez.
És hogy olcsó-e a kenyér? A jövedelemmel rendelkező közalkalmazottnak bizonyára megéri naponta venni a bagettet, ami fél dollárba kerül. A búzakenyér csak egy a sok új élelmiszeripari termék közül Afrikában, melyek a modern nyugati társadalom hozadékai, és alapvetően megváltoztatják a helyi étkezési szokásokat.
Az ország az elmúlt évben 216 millió euró értékben hozott be rizst, búzát, lisztet, cukrot, olajat és tejet, ugyanakkor az exportált mezőgazdasági termékek értéke mindössze 51 millió eurót tett ki (az összes exportnak a 2%-a).
Bár a lakosság több, mint 80%-a él földművelésből, az ország nemzeti jövedelmének csak a 17%-a származik mezőgazdaságból. Pedig Guinea több olyan terménnyel rendelkezik, melyeket hatékonyabban értékesíthetne a nemzetközi piacon: mogyoró, kávé, pálmaolaj, karité, gyümölcsök (ananász, narancs, mangó).
Guinea érdeke természtesen saját önellátó képességének a növelése és mezőgazdaságának az erősítése. Ha Afrikában európai lisztből sütik a kenyeret, akkor miért ne lehetne Európában afrikai kukoricát fogyasztani?