Az 1994-es ruandai népirtás és az ahhoz vezető út (1. rész)

Belső feszültség, zavargás és az erőszak régóta a ruandai történelem jellemzői közé tartozik. Habár a két fő etnikai csoport – a hutuk és a tuszik – ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanabban a kultúrában osztozik – hasonlóan más, közép-afrikai Banyarwanda[8] néphez -, a gyarmatosítók által is táplált politikai és gazdasági versengés  megosztotta a társadalmat; számos esetben mészárlásokhoz és tömeges meneküléshez vezetett. A ruandai kérdéssel az ENSZ-ben már az ország történelmének két korábbi, kritikus időszakában is foglalkoztak. Először 1946-1962 között, amikor Ruanda-Urundi a Nemzetközi Gyámsági Rendszer része volt. Ekkor a Közgyűlés és a Gyámsági Tanács a politikai berendezkedés elemzése után meghatározta a terület jövőjét. Közel harminc évvel később az ENSZ támogatta a már független Ruanda azon erőfeszítéseit, hogy teljesítsen egy békemegállapodást, amely a nemzeti megbékélést és az ország hosszú távú stabilizálását szolgálta volna.

Az alábbiakban azt a folyamatot kívánom áttekinteni, ami végső soron az 1994-es szörnyű eseményekhez vezetett. A gazdasági, etnikai és politikai feszültségek ugyanis már a kezdetektől kódolva voltak Ruanda történetében. Talán túlzás azt állítani, hogy a népirtás megjósolható lett volna, mégis világosan követhető az a folyamat, amely fokozatosan haladt addig a történelmi pontig, amikor az emberi brutalitás féktelenné vált.

Földrajzi elhelyezkedés és demográfiai viszonyok

Ruanda földrajzi elhelyezkedése

Ruanda Afrika középső részén, az Egyenlítőtől délre fekszik. Nyugaton a Kongói Demokratikus Köztársasággal[9], északon Ugandával, keleten Tanzániával, délen Burundival határos. Szinte az egyetlen olyan afrikai állam, melynek területe (26 388 km²⁾ nem változott az ország történelme során, az állam a világ egyik legsűrűbben lakott területe.[10]

Demográfiai és etnikai viszonyok

A ma hutu illetve tuszi néven ismert csoportok 2000 évvel ezelőtt telepedtek le Ruanda területén. Törzsi alapon, kis csoportokba szerveződve éltek és a Kinyarwanda nyelvet beszélték. A bőséges esők és a föld termékenysége révén földműveléssel foglalkoztak. A XVIII. századtól – Ruanda megerősödésével – az ország vezetői hatalmukat a szarvasmarháik számával mérték. Az uralkodásért folyó versengésben a legkülönfélébb módokon szereztek marhát, és ennek következtében már akkor is meghatározó volt, hogy kinek a kezében van a hatalom. Ez a tendencia a XIX. században tovább erősödött. A vezető elit egyre inkább elkülönült, és magukról, mint felsőbbrendű emberekről kezdtek el gondolkodni.

A tuszi szó tehát jelentésénél fogva olyan személyt jelöl, akinek sok marhája van. Ez a szó vált az elithez tartozók megnevezésévé. A hutu megnevezés pedig az „átlagos kisemberek” gyűjtőnevévé vált, a hutu szó ugyanis azt jelenti: olyan személy, aki követi a vezetőket. A tuszi megnevezés, mint a pásztorkodó, hatalommal rendelkezők, illetve a hutu, mint alacsonyabb rendű földművesek, a XIX. század elején, az európaiak megjelenésével általánossá vált, bár még nem épült be az általános köztudatba.

Mindenki a saját csoportjából házasodott. Ez a biológiai magyarázata annak, hogy az újabb generációk fiziológiájában fokozatosan kialakultak a pásztorkodókra illetve a földművesekre jellemző jegyek. A pásztorkodók magas, vékony testalkatú, keskenyarcú, míg a hutuk alacsonyabbak, erősebbek és széles arcvonásúak voltak.

Az 1994. évi események előtt az ország mintegy 7 millió lakosának demográfiai összetétele három etnikai csoportra oszlott. A hutuk adták a lakosság 85%-át, többségük földműves volt. Az állattenyésztő tuszik a 14%-át, és a harmadik csoport, a twa-k csupán csak 1%-ot tettek ki. A twa-k eredetileg zsákmányoló-gyűjtögető életmódot folytató erdőlakók voltak. Őket igyekeztek kihagyni a konfliktusból, bár a népirtás során néhányan áldozattá, néhányan végrehajtókká váltak. A társadalom gazdaságilag is megosztott maradt; a hutuk földművelők voltak, a tuszik állattenyésztők.

A gyarmati korszakot megelőzően főképp tuszik álltak a társadalmi ranglétra tetején. Előfordult a két csoport közti „vándorlás” is, mivel a vagyonosabb, állattenyésztő hutuk beolvadtak a tuszik közé, valamint fordítva; az elszegényedett tuszikat sokszor hutuknak titulálták. Működött a klán-rendszer is, a legbefolyásosabb uralkodók a Nyifinya klánból kerültek ki. A XIX. század folyamán kisebb hadjáratokkal a Nyifinya kiterjesztette hatalmát és befolyását, a század második felében pedig a Nyifinya vezető – a Mwami[11]– központosított államot hozott létre a területen, amit akkor már Ruandának neveztek.

Ruanda belga gyámság alatt

1890-ben Ruanda két szomszédos északi királysága, valamint a déli állam Urundi egyesült Német Kelet-Afrikával, miáltal Németország gyarmatának tekintette a területet.   Ám az I. Világháború után Németország elveszítette befolyását, és az államok Belgium fennhatósága alá kerültek, eleinte a Nemzetek Szövetsége mandátum-rendszere alapján. 1946-ban, a II. világháborút követően az ENSZ Közgyűlése és Gyámsági Tanácsa belga igazgatás alá helyezte az országokat, azzal a céllal, hogy Belgium felügyelete alatt Ruanda és Urundi független demokratikus államokká váljanak.

Sajnálatos módon a belgák nem ismerték a tuszik, hutuk és twa-k korábban kialakult hierarchiáját, nem voltak tisztában azzal, hogy a tuszik a hutuk, a hutuk pedig a twa-k fölött állnak. Csupán annyit tudtak, hogy ők mindhárom népcsoport felett uralkodnak.  A belgák nem ismerték az etnikai csoportok múltját, igazából azt sem tudták, hogy a közöttük lévő különbség származási, törzsi vagy nyelvi-e. Számukra a három népcsoport teljesen különálló közeget alkotott, akik közül – legalábbis úgy vélték – a tuszik helyezkednek el legközelebb az evolúciós láncban a fehér emberhez, így alkalmasabbak is a feladatok elvégzésére a többi ruandainál. Érthető módon a tuszik örömmel fogadták ezt a politikát.

A belgák így tovább fokozták az etnikai megkülönböztetést, s a kötelező személyi igazolványokon is feltüntették az egyének etnikai hovatartozását. Ettől kezdve egy etnikumhoz való tartozás adminisztratíve is szigorúan meg lett határozva, a szociális kategóriák merevebbé váltak, mivel a tuszikat eleve támogatták az oktatási rendszerben és az élet számos más területén is.  A belső feszültség egyre növekedett ebben az időben. A hutuk elégedetlenek voltak azzal, hogy távol tartják őket a politikától, nem kapnak elég befolyást, illetve, hogy az élet szinte minden területén a kisebbségben lévő tuszikat támogatják. A csoportok közötti viszony olyan körülhatárolt, rugalmatlan és rideg lett, hogy a kasztrendszerre kezdett hasonlítani. Az európai eszméket megismerő tuszi elit egyre inkább elszakadt az alsóbb társadalmi csoportoktól és felsőbbrendűséget gyakorolt. Eközben a hatalomból kiszorított hutuk között az elnyomottak szolidaritása kezdett kibontakozni, elkezdődött a szervezkedés.

Belgium a tuszik támogatását az 1950-es évekig folytatta. Ekkor, a gyarmati uralom végén és az ENSZ nyomására elkezdték bevonni a hutukat a közéletbe. Hivatali pozíciókat biztosítottak számukra, sokan középiskolába mehettek, és kisebb véleménynyilvánításra engedtek teret a politikában. A változás megfélemlítette a tuszikat, és önbizalmat adott a hutuknak. Radikális hutuk már ekkor dédelgetni kezdték a halatomátvétel gondolatát.

Az erőskezű, 1931-től hivatalban lévő vezető, Mutara Rudahigwa 1959-ben váratlanul meghalt. Természetesen a tuszik merényletre gyanakodtak, de ezt nem sikerült bizonyítani. Féltestvére, Kigeri Ndahindurwa került hatalomra, akit nagymértékben befolyásolt az egyik legkonzervatívabb tuszi csoport. Ndahindurwa idején a tuszi-hutu társadalmi feszültséget kordában tartani igyekező, mérsékelt politikai pártok teret vesztettek és a radikálisabb, hutu ellenes PARMEHUTU[12] és az UNAR[13] nyertek teret.

A független köztársaság kikiáltásáig

Az 1950-es évek végén a gyarmati uralomtól való függetlenedés világméretű hulláma – egy mozgalom, amit az ENSZ Közgyűlése és a Gyámsági Tanácsa is támogatott – elérte a térséget, s Belgium is demokratikus reformok intézményesítésével segítette Ruanda-Urundit függetlenségét. Az odáig vezető út azonban rögös volt. 1959 novemberének elején egy kisebb erőszakos incidens nyomán hutu felkelés tört ki; több száz tuszit öltek meg, és több ezer menekült a környező országokba. 1959 novemberében ugyanis a tuszik megöltek egy hutu vezetőt. A hír terjedésével gyakorivá vált tuszi hivatalnokok bántalmazása hutuk által, amire a tuszik még erőszakosabban reagáltak. A hutuk több száz tuszit öltek meg, és így több ezren menekültek a határokon túlra. Egy héttel később a belga kormány kiadott egy nyilatkozatot, amely körvonalazta a reformokat, s a fokozatos autonómia ígéretét és az önkormányzatiság gondolatát vetette fel. Ezen események sora vezetett az úgynevezett „hutu parasztfelkeléshez” vagy más néven „társadalmi forradalomhoz”.[14]

Az ENSZ Közgyűlése 1959-es, 1413 (XIV) számú határozata nyomán Belgium 1962-őt tűzte ki Ruanda-Urundi függetlenségének céldátumaként azzal, hogy az 1960 közepén helyi és országos választásokat, 1961 elején pedig országos népszavazást fognak tartani. A megváltozott helyzetben a helyi előljárók segítségével a PARMEHUTU nyerte nagy fölénnyel az első, 1960-61-es választásokat. 1961 szeptemberében pedig a ruandaiak 80%-a a monarchia megszüntetésére voksolt. Majd az ENSZ elfogadta, hogy két országot hozzanak létre Ruanda-Urundiból; megszületett Ruanda és Burundi.

A Mwami szerepe már a választások előtt elhalványodott. A belga kormány és Ruanda tradicionális tuszi vezetője között a viszony feszültté vált, mivel a tuszi ellenzék nem érvényesíthette többé akaratát a hutu többséggel szemben. 1960 júliusában a Mwami éppen Ruandán kívül tartózkodott, amikor a belgák egy ideiglenes tanácsost neveztek ki feladatai ellátására, azon az alapon, hogy a Mwami megtagadta az együttműködést a hivatalos szervekkel, és azt állították, hogy többé nem képes feladatai elvégzésére az alkotmányos monarchiában. Az ENSZ Közgyűlés ekkor határozatban[15] hívta fel a belga államot gyámsági kötelezettségeinek teljesítésére, a Mwami helyzetének tisztázására, valamint egyes politikai foglyok elengedésére.

Végül 1961 szeptemberében tartották meg az újabb választásokat és a Mwami jövőjéről szóló népszavazást. A választások során a hutu-többségű pártok fölényesen győztek, 37 helyet foglaltak el a törvényhozásban, szemben a tuszi támogatottságú párt 7 helyével. A népszavazás megpecsételte a Mwami uralmának végét, lehetővé téve, hogy a törvényhozó hatalom eltörölje a monarchiát, és köztársasági államformát szentesítsen.

1962. július 1-én Ruanda-Urundi Gyámsági Szerződését a Gyámsági Tanács megszüntette, így jöhetett létre a két egymástól független és szuverén állam. 1962. szeptember 18-án pedig mindkét ország tagja lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének.

Növekvő etnikai konfliktusok

Az első menekülthullám

Ruanda 1962. július elsején vált függetlenné. Ez a nap egyben a Ruandai Köztársaság megszületését is jelentette, amelynek első elnöke Gregoire Kayibanda lett. Ő nevezte el a hutu felkelést „társadalmi forradalomnak”[16], amelyben a hutuk végre megszabadulhattak a tuszik uralmától. Az elnök hatásköre és hatalma azonban nem sokban tért el az eddigi tuszi Mwamikétól. A tuszik sorozatos atrocitásoknak voltak kitéve, és mire az ország elérte a függetlenséget, már több mint 120 000 tuszi menekült a környező állomokba, leginkább Burundiba, Kongóba, a Tanzániai Egyesült Köztársaságba és Ugandába. Ott fegyveres csoportokba szerveződtek, és hutu célpontok ellen katonai támadásokat intéztek. 1962 és 1967 között mintegy 10 ilyen támadás történt, s megtorlásként mindet tuszi lakosok legyilkolása követte Ruandában. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) szerint erre az időre már 150 000 főre nőtt a Ruandát elhagyók száma.

A Burundiba – ahol fennmaradt a tuszi dominancia – érkező menekültek miatt is egyre feszültebb lett a légkör. A függetlenséget békés úton érték el, de minél több tuszi érkezett, annál jobban zúgolódtak a hutuk, melynek az lett az eredménye, hogy 1972-ben több ezer hutut – kivált értelmiségieket – öltek meg, ami egy hutu menekülthullámot indított el Ruanda felé. Az Észak-Ruandában egyre erősödő hutuk úgy érezték itt az ideje átvenni az ország irányítását.

A hutu hatalomátvétel

1973 nyarán Juvénal Habyarimana katonai puccsot hajtott végre és átvette az ország irányítását. A hatalomátvétel kisebb atrocitásoktól eltekintve erőszakmentesen zajlott le, amelyet még a tuszik is örömmel fogadtak. A kormánypárt az elnök pártja, az MRND[17] lett. Intézményesítették az etnikai diszkriminációt, meghirdetvén „az etnikai és regionális egyensúly létrehozása” politikai irányelvét. Ez azt jelentette, hogy a különböző politikai és társadalmi pozíciókat egy, az etnikai arányokat tükröző kvótarendszer alapján lehetett csak megszerezni. Az új kormányba ennek köszönhetően két tuszi személy is bekerült. 1975-től az újjáalakult állampártnak minden ruandai születésétől fogva tagjává vált. A Habyarimana-rezsim ebben az időszakban jól teljesített, az 1978-as választásokon 99%-os (!), valószínűsíthetően reális eredményt ért el. A kedvező gazdasági mutatók révén a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is – az Európai Közösség és az Afrikai Fejlesztési Bank mellett – fejlesztési hitelekkel segítette az államot.

A tuszikkal szembeni erőszak és a menekülthullámok azonban nem szűntek meg. Az 1980-as évek végére már több mint 480 000 ruandai vált menekültté, ami a teljes lakosság 7%-át, és a tuszi népcsoport közel felét jelentette.[18]

Az RPF megalakulása Ugandában

Uganda történelmében is nagy szerepet játszottak a Ruandából menekült tuszik. Legtöbben ott telepedtek le, családot alapítottak. Mivel nincstelenek voltak, csakis szellemi tőkéjükre támaszkodhattak és főként katonai vagy politikai pályát választottak. 1986-ban Yoweri Museveni a ruandai menekültekre illetve leszármazottaikra támaszkodva elfoglalta a fővárost és megdöntötte az addigi diktátor, Milton Obote hatalmát. A felderítő csapatok vezére Paul Kagame, 1988-ban megalapította az Ruandai Hazafias Frontot (RPF)[19], amely egy politikai és katonai mozgalom volt, s az otthonuktól megfosztott ruandaiak visszatérését (főként tuszik) és kormányzati reformokat, kivált a hatalommegosztás érvényesítését hirdette programjában. Bár a Frontban helyet kaptak hutuk is, leginkább az Ugandába menekült és Museveni alatt megedződött tuszi többség dominált.

Gazdasági recesszió és polgárháborús helyzet az 1990-es évek elején

A gazdasági helyzet 1988-ban gyökeresen megváltozott, miután az ón, és különösen a kávé világpiaci ára drámaian esett. A piacot elárasztotta a kávé, s ennek következtében az 1930-as évek árszintje tért vissza. Ruanda exportbevételeinek pedig 50 százalékát tette ki a kávé kivitele. A jövedelmek hirtelen esése hatalmas deficithez vezetett, s hatására megjelent az éhínség az országban. A ruandai frankot erősen leértékelték és a maláriások száma is 20%-al nőtt, mert a lakosságnak már nem volt pénze a gyógyszerek megvételére. Az instabilitás megnehezítette a hatalmon lévő hutu elit számára a kormányzást.

Ruandában ekkorra már rengetegen ellenezték az egypártrendszert, szervezett sztrájkokkal, tüntetésekkel és egyéb megmozdulásokkal léptek fel ellene. Nemzetközi nyomásra a kormány tárgyalásokat kezdett a menekültek hazatelepítéséről is, ami 1990-ben, 30 hónapos tárgyalások után vezetett csak eredményre. Ruandának és Ugandának ekkor sikerült végre megállapodni a menekültek jövőjéről. Az elnök pedig a népakaratnak engedve megszüntette az egypártrendszert, teret adva más politikai csoportosulásoknak is.

Annak ellenére, hogy enyhülés mutatkozott politikai téren, az RPF 7000 harcosával 1990 októberében óriási támadást indított Ugandából. A ruandai kormány hadserege három hét alatt visszaverte a Front csapatait egészen az ugandai határig. Ezt követően az RPF ugyan be-betört Ruanda területére, de jelentős eredményt nem tudott elérni. Az északon dúló harcok miatt ismét százezrek váltak földönfutóvá, s a háború Ruanda gazdaságára is jelentősen negatív hatással volt. A kormány rákényszerült arra, hogy megemelje a hadsereg létszámát a következő években; míg 1990-ben 5 000 fős sereget tartott fenn, ez két évvel később már 30 000 főre duzzadt. Természetesen itt már nem csak a kormánypárt MRND, hanem egy újonnan megjelent párt, a CDR[20] seregéről is szó volt. A CDR radikális párt volt, amennyiben az RPF-fel való párbeszéd helyett csakis a harcot propagálta.

Az 1990-től indított, szűnni nem akaró RPF támadások miatt a nemzetközi közösség is mindinkább felfigyelt a problémára. 1990 októberétől ismét megkezdődtek a tárgyalások a kormány és az RPF között a menekültek hazatelepítéséről, de az ENSZ is érezte, hogy az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell vállalnia az események békés elrendezésében.

Az arushai béketárgyalások és az Egyezmény végrehajtásának problematikája

Kezdeti törekvések a békére

1990. október 17-én Ruanda és Uganda elnökei Mwanzában (Tanzánia) találkoztak, ahol belga és tanzániai közvetítéssel tárgyaltak egy tűzszüneti megállapodásról. Ezt végül úgy kötötték meg, hogy az RPF-et kizárták a közvetlen párbeszédből. Mindamellett a találkozón a legfontosabb kérdés a menekültügy volt, e tekintetben pedig a felek abban egyeztek meg, hogy a térség vezetői kötelesek ebben a kérdésben konszenzusos, mindenki számára elfogadható, és a régió etnikai problémáit is figyelembe vevő megoldást találni. Több mint egy héttel később belga nyomásra a ruandai kormány kénytelen volt felvenni a kapcsolatot az RPF-fel, hiszen belátták, hogy egy tűzszüneti megállapodás mit sem ér, ha az egyik érintett nem vesz részt annak megkötésében. Október 26-án így Gbadolite–ban (Zaire) a felek megállapodtak a tűzszünetről. Ezt követően folyamatosan sérült a megállapodás, amit találkozók és újabb megállapodások követtek (Goma), de igazi eredményt nem sikerült elérni.

A menekültügyi tárgyalásokat Dar es Salaamban (Tanzánia) tartották 1991. február 19-én, amelyen részt vettek Burundi, Ruanda, Uganda, Tanzánia és Zaire elnökei, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa és az Afrikai Egységszervezet (OAU) képviselői is. A felek aláírtak egy deklarációt, amely kötelezte a ruandai kormányt, hogy tegye lehetővé a térségben lévő ruandai menekültek visszatérését az országba. A menekülteknek megadták azt a lehetőséget is, hogy abban az országban maradhassanak, ahol tartózkodnak, sőt ott akár még állampolgárságot is nyerhettek.[21]

Eközben a kormány az RPF-fel folyamatosan tárgyalt a tűzszünetről (N’Sele, Gbadolite), de a megállapodásokat ismét nem tartották be. Az 1992. július 12-i arushai[22] tárgyaláson azonban megegyeztek abban, hogy augusztus 10-én politikai tárgyalásokat kezdenek azzal a céllal, hogy 2 hónapon belül egy átfogó békeszerződést írjanak alá. A tárgyalások az előírt napon meg is kezdődtek, azonban az elharapódzó harcok miatt a tervezett dátumot nem tudták tartani. Elfogadtak viszont igen fontos jegyzőkönyveket a joguralom elvéről, a hatalommegosztásról és a menekültek hazatelepítéséről.

1993 februárjában az RPF katonai támadást indított Észak-Ruandában, Ruhengeri–Gisenyi térségében. Az RPF szerint a támadás oka a ruandai kormány által elkövetett folyamatos emberi jogsértések voltak, és őket vádolta több mint 300 tuszi meggyilkolásával az előző hónapban, az ország észak-nyugati területein. Az események hatására a felek felfüggesztették az arushai tárgyalásokat, valamint ismételten jelentős számú menekült hagyta el Ruandát. A menekültek számának növekedését tükrözi, hogy míg az előző évben 300 000 menekült volt a térségben, addig 1993 első negyedévében, már közel 900 000! 1993 tavaszán az ENSZ humanitárius szervezetei által nyújtott segélyek alig tudták ellátni a menekülttáborokat, ezért a Közgyűlés segélynyújtásra hívta fel a nemzetközi közösséget.[23]

1993. március elején az RPF és a kormány Dar es Salaamban megállapodtak az arushai folyamat folytatásáról, és március 15-ét tűzték ki a folytatást azzal, hogy a szerződés akár már április első hetén aláírható lesz. Ám az irányított hamis pletyka és szóbeszéd folyamatosan elmélyítette az etnikai konfliktust. A ruandaiak nagy része az országban történtekről csak rádión keresztül értesült, ezért óriási befolyásoló hatása volt egyes rádióállomásoknak. Gyakorlattá vált, hogy bizonyos rádióállomások megalapozatlan, súlyosabb esetben hamis feltevéseket terjesztettek azzal a szándékkel, hogy az etnikai problémákat még jobban elmérgesítsék. Élesen tuszi-ellenes propagandájáról volt ismert például a Radio Ruanda és az RTLM (Radio Télévision Libre des Mille Colines).

Az ENSZ beavatkozik

Az 1993. februári incidenseket követően mind a ruandai, mind pedig az ugandai kormány levelet írt az ENSZ Biztonsági Tanácsának Elnökéhez[24], és azt kérték, hogy a 150 km-es közös határon létesítsen az ENSZ megfigyelő missziót. A nemzetközi hatóság az ugandai kormány szerint járőrözési, megfigyelési feladatokkal biztosítaná a védőzónát a két ország között. A Biztonsági Tanács március 12-i 812 (1993) számú határozatában már szólt egy nemzetközi megfigyelő misszió létrehozásának lehetőségéről, amit humanitárius segítségnyújtással, a civil lakosság védelmével és az Afrikai Egységszervezet tűzszünetet felügyelő missziójának támogatásával bíznának meg.[25]

Az arushai béketárgyalások március 16-án folytatódtak, s immár egy ENSZ hivatalnok is csatlakozott megfigyelőként. A már említett Biztonsági Tanács határozat alapján Ruanda és Uganda közös határához küldtek egy műszaki egységet, amely a lehetséges ENSZ megfigyelő misszió bevetésének előfeltételeit vizsgálta. Azonban az RPF, amely a határ 80%-át ellenőrzése alatt tartotta, arról informálta az egységet, hogy a ruandai oldalon egy jövőbeni missziót elleneznek, azonban az ugandai területen nincs kifogásuk ez ellen. Uganda kormánya beleegyezett, hogy egy ilyen missziót az országba telepítsenek anélkül is, hogy azt a szomszédos állam határánál nem vetnék be. Június 22-én a Biztonsági Tanács 846 (1993) számú határozatában hozta létre az Egyesült Nemzetek Szervezetének Uganda-Ruanda Megfigyelő Misszióját (UNOMUR), a közös határ ugandai oldalán való bevetésre. A Tanács határozott arról is, hogy az UNOMUR ellenőrzi majd a határt és biztosítja azt, hogy semmiféle katonai támadás ne érje Ruandát.

Az emberi jogi jogsértések kezdeti jelei

Az 1990-es évek elején Arushában folyamatosan zajlottak a kormány és az RPF között a béketárgyalások, melyen többször felmerültek komolyabb és erőszakos emberi jogi jogsértések Ruandában. Ezek a jogsértések az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának figyelmét is felkeltették. Az ENSZ által 1992-ben kinevezett emberi jogi megbízott információt[26] szerzett arról, hogy bírósági utat nélkülözve, tömegesen végez ki civileket a ruandai kormány. Emberi jogi szervezetek szerint 1992 és 1993 között legalább 2000 polgár vált a fentiekhez hasonló és egyéb népi közegben végrehajtott kivégzések áldozatává. A megbízott munkája során feltárta azt, hogy nem csak a kormány követett el igen súlyos jogsértéseket a civilekkel szemben – különösen a tuszi etnikai csoport tekintetében -, hanem az RPF is. Ő akkor jelentésében úgy fogalmazott, hogy Ruandában az uralkodó hangulatot a „bizalmatlanság és a rettegés” jellemezte. Ez leginkább a médiának – különösen a rádiónak – volt köszönhető, amely tovább szította az etnikai feszültséget és bizalmatlanságot. Az erőszak a mindennapi élet részévé vált, egy időzített bomba ketyegett a térség szívében, s a tragikus következményeket nem volt nehéz megjósolni.

A megbízott felhívta a nemzetközi közösséget arra, hogy ne késlekedjenek cselekedni, ugyanis sürgős beavatkozásra van szükség. Abban a kérdésben, hogy vajon az 1990 és 1993 közötti cselekmények minősíthetőek-e népirtás bűntettének azt válaszolta, hogy „egyértelmű tény, hogy az erőszakos esetek döntő többségében az áldozatok a tuszik közül kerültek ki, akiket csakis egy bizonyos etnikai csoporthoz való tartozásuk miatt öltek meg”.[27] Emlékeztetett arra is, hogy Ruanda 1975. április 15-én aláírta a Genocídium Egyezményt, amelynek II. cikke egyértelműen körvonalazza a népirtás esetkörét.

A békeszerződés aláírása

Az arushai béketárgyalások 1993. márciusában folytatódtak, de a végleges aláírásra kijelölt áprilisi céldátum nem volt tartható a menekültkérdés megoldatlansága miatt. A két fél abban egyetértett, hogy a leendő szerződés betartatása csak egy semleges nemzetközi haderő segítségével hajtható végre. 1993 júniusában a Tanzániai Egyesült Köztársaság elnöke, Ali Hassan Mwinyi – aki a béketárgyalás vezetője is volt – arról tájékoztatta a feleket, hogy mind az ENSZ, mind pedig az Afrikai Egységszervezet kész biztosítani a kívánt missziót.

1993. augusztus 3-án fejeződtek be a tárgyalások az utolsó jegyzőkönyvek aláírásával, másnap pedig Ruanda elnöke (Juvénal Habyarimana), valamint az RPF vezetője (Paul Kagame) aláírták az Arushai Egyezményt Tanzánia elnöke, az Afrikai Egységszervezet Főtitkára és az ENSZ képviselőjének jelenlétében. A Megállapodás alapján az ENSZ felelt a 22 hónapos átmeneti időszak során a legfontosabb intézkedések biztosításáért, az átmeneti kormány megalakulásától, egészen az első választásokig. Az átmeneti kormányban több párt képviselője is helyet kell, hogy kapjon, így az MRND-n kívül az MDR, PSD, PL, PDC, és az RPF tagjai is. Juvénal Habyarimana elnök hivatalában marad a választásokig. Az átmeneti kormány miniszterelnöke Faustin Twagiramungu (MDR) lesz.[28]

A haderők egyesítéséről szóló kiegészítő jegyzőkönyv rendelkezett az ENSZ által vállalt kötelezettségekről. Egy semleges haderő felállítását jelentette, melynek a feladata a demilitarizált övezet ellenőrzése és biztosítása, emellett az egész ország területén a közbiztonság megőrzésének érvényesítése, valamint a tűzszünet betartatása. A haderő nyomozati jogkörrel is rendelkezik majd, segítségére lesz a helyi rendőrség is. Emellett humanitárius segélynyújtási feladatokat is kap a menekültekkel és a hazatelepítésükkel kapcsolatosan. A legnehezebb feladat a két fél haderejének leszerelése és egységesítése lesz. Úgy kell ugyanis felállítani az új 13 000 fős nemzeti hadsereget és 6 000 fős rendőrséget, hogy a kormány több mint 23 000 fős seregét és 6 000 rendőrét, valamint az RPF közel 20 000 harcosát integrálják egy alakulattá.[29] Láthatóan óriási eltérések voltak, és valójában rengeteg harcos leszereléséről volt szó, ez pedig előrevetítette a nehézségeket.

Az UNAMIR létrehozása

1993. október 5-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúan megszavazta a 872 (1993) számú határozatot, amely alapján megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezetének Ruandai Segély Missziója (UNAMIR). A Biztonsági Tanács féléves mandátumot határozott meg a békefenntartó missziónak, de az első 90 nap után felülvizsgálandó, hogy szükség lesz-e további hosszabbításra az arushai békemegállapodás végrehajtásához.

Az UNAMIR bevetésének tervezett szakaszai [30]

A misszió fokozatos bevetésének és bővítésének tervét az ENSZ Főtitkára, Boutros Boutros-Ghali ajánlása alapján a Biztonsági Tanács 872 (1993) számú határozata elfogadta. Ennek alapján négy fázisban fogják az egységeket az országba küldeni és létszámukat növelni, végül pedig kivonni.

Az első fázis során minél hamarabb egy előőrsöt állítanának fel, amely 25 katonai, 3 rendőri és 18 civil személyből állna. Az egység feladata a tűzszünet betartásának ellenőrzése lenne. Az első szakasz körülbelül 90 napig tartana, és az átmeneti kormány létrejöttével fejeződne be. A fázis végén a békefenntartó erők létszáma 1 428 lenne, emellett pedig 211 katonai megfigyelővel is rendelkezne, az UNOMUR erői pedig beolvadnának az alakulatba.

A második szakasz az átmeneti kormány létrejötte után kezdődne, és nagyjából az RPF és a ruandai kormány csapatainak teljes leszerelésével fejeződne be, amit a Főtitkár 9 hónapos időtartamra becsült. Kijelölnék a demilitarizált övezet pontos határait, a fővárostól 10 km-re pedig fegyvermentes zónát hoznának létre. A békefenntartó haderő létszáma ekkorra elérné a 2 217 főt, a katonai megfigyelőké pedig a 331 főt.

A következő – 10 hónapos – szakasz során egy gyalogos hadtest ellenőrizné a demilitarizált övezetet, valamint ennek kiterjesztett határait az ugandai-ruandai határnál. Elszállásolásukra a zónában laktanyákat létesítenének. Ekkor már fokozatosan kezdenék leépíteni a haderőt, az összlétszám 1 240 főre csökkenne.

A végső fázis során a korábban ellenséges felek teljes haderejének leszerelése megtörténne, és a harcosokat a nemzeti hadseregbe integrálnák. A 10 hónaposra becsült szakasz a választásokig tartana, folytatódna a békefenntartó erők kivonása, a katonák száma 930 főre, a katonai megfigyelőké 80 főre csökkenne.

A Főtitkár kifejti, hogy a humanitárius segély minden szakaszban kiemelkedően fontos, a menekültek fokozatos hazatelepülése a Menekültügyi Főbiztos (UNHCR) koordinálásával történhet meg. Továbbá a békefenntartók folyamatos akna-hatástalanítást is végeznek, a rendőri erők pedig segítséget nyújtanak a közrend teljes helyreállításához.

Ez a terv megalkotásakor valószínűleg megalapozott lehetett, azonban nem számolt a bonyodalmakkal. A későbbiekben azonban az UNAMIR bevetése és terv szerinti működtetése nem vált lehetségessé a belpolitikai helyzet képlékenysége miatt.

Erőfeszítések az Arushai Egyezmény végrehajtására

Az UNAMIR bevetése és kezdeti nehézségek

Az UNAMIR főparancsnoka, a kanadai Romeo Dallaire 1993. október 22-én érkezett Kigaliba. Őt követte a fentebb vázolt békefenntartó erő, az UNAMIR bevetésének első szakasza tehát terv szerint zajlott. Azonban a misszió számos nehézséggel találkozott az első hónapokban. Novemberben ugyanis két incidens során összesen 60 ruandait brutálisan meggyilkoltak Ruhengeri város közelében. A nyomozás kimutatta, hogy egy jól felfegyverzett és szervezett csoport áll a gyilkosságok mögött, akik a térségben rettegésben tartják a lakosokat és céljuk egyértelműen a békefolyamat sikerének meghiúsítása.

Szintén fokozta a feszültségeket az 1993 őszén Burundiból érkező 375 000 hutu menekült. Burundiban ugyanis – hasonlóan Ruandához – a hutuk voltak többségben, azonban közel 30 éven keresztül tuszi-többségű kormány irányította az országot. Az 1993-as választásokon hutu elnöke lett az államnak, és bár az államfő a nemzeti egység jegyében tuszi miniszterelnököt nevezett ki, a tuszik katonai puccsal megölték őt (és minden leszármazottját), ami teljes politikai káoszhoz vezetett. A teljes bizonytalanság űzött ismét több százezer hutut Ruandába. Az előre nem látható menekültáradat az UNAMIR számára újabb kötelezettségeket teremtett, s a tervezett feladatokat rendkívül mértékben nehezítette.

Úgy tűnt azonban, hogy az Arushai Egyezmény betartását ez sem veszélyezteti, ugyanis decemberben a kormány és az RPF egy közös nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy legfontosabb kötelezettségüknek tartják a békepontok megtartását, hiszen a nemzeti megbékélés csak így érhető el. A felek megjelölték december utolsó napját is az átmeneti kormány létrehozására. Annak ellenére, hogy az említett napon sem sikerült az átmeneti kormány tagjairól határozni, a feleknek sikerült továbbra is jóhiszeműen együttműködni.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának az újabb menekültek miatt azonban döntenie kellett az UNAMIR létszámának növeléséről. Így a tervezettnél korábban, már 1994 januárjában bővítették a második fázis szerinti létszámot és feladatkört.[31] A Biztonsági Tanács szerint a felek teljes körű együttműködése is szükséges ahhoz, hogy az UNAMIR megfelelően lássa el feladatát, valamint sürgette az átmeneti kormány mihamarabbi megalakítását is.

Növekvő bizonytalanság

A ruandai kormány és az RPF sorozatosan jó szándékot mutatott, hogy végre megalakulhasson az átmeneti kormány.  Az arushai békepontok alapján 1993. szeptember 10-én, majd a felek közös nyilatkozata szerint december 31-én kellett volna felállnia a testületnek, ám a késés folytatódott 1994. év elején is. Ennek oka az volt, hogy nem tudtak megegyezni a miniszterek személyében, valamint a fontosabb politikai irányvonalakban. Úgy tűnt, hogy január 5-én, amikor Juvénal Habyarimana ideiglenes államfői beiktatását megtartják, az átmeneti kormányt is kinevezik, azonban ez ismét elmaradt.

Az UNAMIR parancsnoka, Dallaire tábornok év eleji jelentésében tájékoztatta az ENSZ szerveit, hogy egy informátortól szerzett tények alapján egy újabb csoport szerveződött az országon belül, amit interahamwe-nek neveztek. Ez egy hutu katonai csoport volt, ami az MRND-vel társult, és célja tuszik tömegének megölése Kigaliban. A kapott információk szerint rengeteg fegyvert sikerült felhalmozniuk. A különösen aggasztó hír hallatán az ENSZ illetékes biztosai felhívták az államfőt, hogy indítson vizsgálatot e tárgyban, és akadályozzák meg a fegyverkezést, hiszen ez az Arushai Megállapodásba ütköző cselekmény. Az UNAMIR saját maga nem indíthatott akciót a fegyverek megszerzésére, hiszen felhatalmazása csak a Kigali körüli fegyvermentes-zóna ellenőrzésére terjedt ki e tekintetben. Az ENSZ értesítette az amerikai, belga és francia nagykövetségek vezetőit is a szerzett információkról, akik mind külön-külön felhívták az elnök figyelmét a Megállapodás betartására. Február végén a Biztonsági Tanács, hogy nyomatékosítsa a békefenntartással kapcsolatos elkötelezettségét, 200 fővel növelte az UNAMIR létszámát a demilitarizált övezetben, és felhatalmazást adott az egységeknek, hogy a ruandai kormánnyal együttműködve véletlenszerű razziákkal próbálják megakadályozni az illegális fegyvertartást és fegyvercsempészést.

Az átmeneti kormány megalakulása továbbra sem sikerült. Az elnököt a nemzetközi közösség sürgette, hogy kényszerítse ki a pártoktól a békemegállapodásban foglaltakat.   Végül 1994. február elején az UNAMIR főparancsnokságán összeültek a pártok képviselői, és már-már úgy tűnt, hogy átfogó konszenzus született a kormány összetételéről, valamint a további intézmények felállításáról. A tárgyalássorozatot követően az átmeneti kormány megalakulását február 22. napjára tűzték ki. Egy nappal a határidő előtt azonban súlyos zavargások törtek ki Kigaliban, meggyilkoltak két politikai vezetőt, valamint egy RPF harcost is, és a kormány beiktatása ismét elmaradt. A nehézségek leküzdése után március 18-án Uwilingiyimana átmeneti miniszterelnök-asszony rádióbeszédében megnevezte átmeneti kormányának tagjait, majd a nemzetgyűlés névsorát is felolvasta. A megoldatlan ellentétek azonban nem szűntek meg, így a tervezett beiktatási ünnepség elmaradt.

1994. március végére az UNAMIR kapacitása elérte csúcsát, újabb létszámbővítésre volt szükség. Elkezdődtek a tervezett harmadik fázis előkészületei is, s felállítottak egy ENSZ rendőri alakulatot Kigaliban, de a helyzet nem javult. Erőszakos cselekmények rázták meg többször is a fővárost, civileket és politikai vezetőket gyilkoltak meg. A kormány útzárakkal és a Kigaliból kivezető utak aláaknázásával próbálta felszámolni a növekvő káoszt. A humanitárius helyzetet egyre jobban rontotta a gazdasági hanyatlás és a menekültek újabb áradata, a nemzetközi segélyezés pedig kevésnek bizonyult. Ám pozitív jel volt, hogy a körülmények ellenére a két fél még mindig tartotta magát az Arushai Egyezményhez. Az átmeneti kormány megalakulása azonban még mindig váratott magára.

Az UNAMIR mandátuma végéhez közeledett, ezért 1994. április 5-én a Biztonsági Tanács július 29-ig meghosszabbította a missziónak adott felhatalmazását.[32] Határozatában azonban a Tanács már figyelmeztette arra is a feleket, hogy ha az Arushai Megállapodásban foglalt átmeneti intézkedéseket nem képesek hat héten belül végrehajtani, akkor az ENSZ felül fogja vizsgálni a ruandai békefolyamatokban továbbiakban vállalható kötelezettségeit.