Marokkó: Afrika kapuja
A verseny résztvevői Marokkóban tették lábukat Afrika földjére. Kulturális értelemben Marokkó a „legnyugatibb Kelet”: szoros történelmi és vallási hagyományok kapcsolják össze a többi észak-afrikai országgal. Fejlettségét tekintve majdnem akkora a különbség közte és például a segélykamion célját képező Mali között, mint Svájc és Albánia között (!), így nem sorolhatjuk Afrika legelmaradottabb országai közé. Ezt elsősorban kedvező földrajzi adottságainak köszönheti. Mind a mediterrán tengerparti területeken, mind a belső hegyes vidékeken folytatnak mezőgazdasági termelést. A belső békének köszönhetően pedig évről évre növekszik az országba látogató turisták száma, akiknek köszönhetően a kézművesipar is sok embernek nyújt megélhetést.
A főleg arabok és berberek által lakott Marokkó nagy részét az Atlasz-hegység (Magas-Atlasz) foglalja el. Érdekes tény, hogy geológiailag Marokkó nem Afrika része, hiszen az Atlasz gyűrt láncai az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartoznak és nem az ősi kristályos Afrikai-ősmasszívumhoz. A szerkezeti határ a hegység délkeleti lábánál húzódik.
A Magas-Atlaszon való átkelés mind ember, mind gépjármű számára nagy kihívás. A sokszor két-háromezres hegycsúcsokat mély völgyek és meredek vízmosások (vádi) választják el egymástól. A rally első karitatív „célpontja” a külvilágtól elzárt kis hegyi falu, Agoulize volt. A csapat ezt követően Nyugat-Szaharán át folytatta útját.
Az 1976 óta marokkói katonai megszállás alatt lévő országban hatalmas szegénység uralkodik. A Magyarországnál kétszer akkora területű, nagy részben sivatag borította országot mindössze kb. 300 000 fő lakja. Legtöbben nomád állattenyésztéssel foglalkoznak, de több ezren tengődnek embertelen körülmények között hatalmas menekülttáborokban. Habár Marokkó az ország egyetlen ásványkincsének számító foszfát bányászatából szerzett jövedelmeket a közlekedés, oktatás és vízellátás kiépítésére költötte, Nyugat-Szahara mindmáig a Föld legelmaradottabb országa.
Mauritánia: harc a homokdűnékkel
Nyugat-Afrika legnagyobb területű országát főleg a Szahara hatalmas homokkal és agyaggal borított sivatagos fennsíkjai s medencéi uralják. Bár Mauritánia közel 500 kilométer hosszú tengerparttal rendelkezik, az Atlanti-óceán hűsítő klímája és a szárazföld közelében futó hideg Kanári-áramlás – egy szűk partmenti sávot kivéve – alig befolyásolja az ország éghajlatát. A belső sivatagos területeken a nomád állattenyésztés, délen, a Szenegál folyó alföldjén a mezőgazdálkodás, északkeleten a vasérc bányászata (Zuoerate), a part közeli vizekben pedig a halászat nyújt megélhetést az embereknek. Több ezer évvel ezelőtt Mauritánia is az ún. Zöld-Szaharához tartozott. Területének nagy részét borította fűvel-fával borított szavanna, sőt a tengeri elöntésnek is vannak tanúi. A misszió tagjai több száz kilométerre a tengertől kagylókat találtak a sivatag homokjában.
Az ország két súlyos természeti problémával áll nap mint nap szemben a sok, nem kevésbé elhanyagolható társadalmi gond mellett. Az egyik a rendszeres vízhiány. Mauritániának a Szenegál folyót leszámítva nincs több állandó vízfolyása, az éves csapadékmennyiség pedig minimális szinten van (100-200 mm, de vannak területek, ahol évekig nem is esik eső). Bár a föld mélyén még vannak vízkészletek, ezek felszínre hozása azonban igen költséges feladat, amire az államnak nincsen pénze. Ezért jelentett hatalmas segítséget az Afrikai-Magyar Egyesület 2008-as projektje, mely keretében egy El-Gheddiye nevű településen egy kutat fúrt, ivóvízhez juttatva ezzel azt a több száz embert, akiknek azelőtt több mint 10 kilométert (!) kellett gyalogolniuk a legközelebbi vízforrásig.
A másik gondot a Szahara homokbuckák formájában történő egyre erőteljesebb térhódítása jelenti. Egyre több várost borít el a halványvöröses-barnás homok. Mindezidáig több település, elsősorban oázisváros tűnt el a homok alatt. A sivatag terjeszkedése következtében egyre gyakoriabbak az aszályok, az ennek követeztében fellépő szegénység és nyomor pedig hatalmas méreteket ölt. Ilyen körülmények között az államnak és magának a népnek sincsen ereje, se pénze, hogy valamilyen módon megfékezze a sivatag térhódítását. Az egyetlen megoldásnak az tűnik, hogy külföldi pénzekből szisztematikusan be kellene ültetni a települések környezetét olyan növényekkel és fákkal, amelyek könnyedén ellen tudnak állni a sivatag terjeszkedésének. Az ültetésekhez azonban víz kell, de ebben a helyzetben, amikor az embereknek is alig jut, akkor természetes, hogy nem öntözésre fogják fordítani azt a kevés rendelkezésre álló vizet. A feladat tehát minél több kút fúrása és egy jól működő csatornarendszer kiépítése. Ha ezzel sokat várunk, akkor nemsokára tanúi lehetünk, miként borítja el a fővárost, Nouakchottot (Nuáksut) a homok, melynek egészen az Atlanti-óceánig semmilyen természetes képződmény nem áll ellent.
Mali: a Száhel térhódítása
Mali napjainkban a Föld legszegényebb országai közé tartozik. Az egy főre jutó GDP nem haladja meg a 600 dollárt sem. Ennek okát elsősorban az igen kedvezőtlen földrajzi helyzetében kereshetjük, de nem elhanyagolhatóak a társadalmi tényezők sem.
A Budapest-Bamako Rally és vele együtt az Afrikai-Magyar Egyesület tevékenysége ezeket a problémákat próbálja megoldani és az emberekhez közelebb hozni. Nem szabad azt hinnünk: attól, hogy ezek a gondok több ezer kilométerre tőlünk jelentkeznek, nem is kell velük foglalkoznunk. A „mindössze” húsz nap alatt megtett több ezer kilométeres út Budapesttől Bamakóig jól tükrözi, hogy Afrika problémái nincsenek is olyan távol tőlünk!
Írta: Cseh Zsombor