„Eljött az idő, hogy begyógyítsuk sebeinket.
Eljött a pillanat, hogy hidat építsünk.
Amelynek felépítése rajtunk áll.”
Nelson Mandela
Sajnos az emberiség magáénak mondhatja az apartheid rendszert is, ami mintegy 50 évig volt meghatározó politikai fogalom a Dél-Afrikai Köztárságban. Olyan faji szegregációról beszélünk, ami az élet minden pontjára kiterjedt, olyan korlátlan hatalmat adva a fehér kisebbségnek, amivel a fekete többséget minden szabadságjogától megfoszthatta. A politikából és gazdaságból kizárt fekete őslakosok nemcsak azonos iskolákba, szórakozóhelyekre nem járhattak, hanem a vegyes házasságok is tiltottak voltak. A parkokban külön jelzés különböztette meg a fehéreknek és a feketéknek fenntartott padokat. Az apartheid eszme 1994-ben térdre kényszerült és fenntarthatatlansága következtében megszűnt.
Felerősödött a félelem, hogy a faji arányokat figyelembe vevő hatalommegosztás kialakítása és hatalomátadás véres megtorlásokban fog végződni. Ez nem következett be, amiben nagy szerepet játszott az első szabad választások során megszavazott, idén a 91. születésnapját ünneplő Nelson Mandela. A Dél-Afrikai Köztársaság kétségkívül karakán vezetője segédkezett megteremteni a ma ismert több fajú állam demokratikus rendjének alapjait. Bár az első szabad választásokat megnyerő elnöknek és utódainak politikai hiányosságaira egyrészt azért nem derült fény, (vagy ha mégis az könnyen kezelhető volt) mert az emberek a boldogságban a nemzetközi közvélemény pedig a győzelemben fürdőzött azután, hogy a rendszer képtelen szabályai leomlottak. 15 év távlatából azonban az apartheid szigorú rendelkezései már nem adhatnak a jelenlegi vezetőknek kibúvót, akkor sem, ha azok azt jelentettek az előzőknek. Ezért érhetik az ország intézményi berendezését olyan vádak, amelyek a kormányhivatalok rossz transzparenciájára és a burjánzó korrupcióra irányulnak.
Dél-Afrika még mindig az egyik legstabilabb és legkiszámíthatóbb ország a régióban és a kontinensen. Az Egyesült Államok Afrika külpolitikájának szerves része, sőt eszköze lesz a fekete afrikai országok demokráciájának megteremtésében és fejlesztésében a jövőben. A két állam közeledése a közelmúltban végbement kormányváltásnak köszönhető. Afrikai részről a Dél-Afrikai Köztársaságban lehetőség van arra, hogy a világ legnagyobb hatalma másképp gondoljon a kontinensre és ne csak annak olajához és ásványkincseihez való hozzáférés biztosítása legyen prioritás, és az északi országok támogatásának megnyerése a terrorizmus elleni harcban. Előbbivel többek között Kína mozgásterének szűkítése is a célja.
A faji szegregáció, és a faji előítélet nemcsak a XX. század problémája, amely nem záródott le az apartheid rendszer eltörlésével. Jelen korunkban is megtalálhatóak a kirekesztés jelei. Nelson Mandela továbbra is ez ellen küzd és kora ellenére az egyenjogúság zászlóvivője. Ő, Desmond Tutuval, aki szintén megélte az apartheid szörnyű korát, Jimmy Carterrel, akinek Egyiptom és Izrael megbékélése köszönhető, Kofi Annannal volt ENSZ főtitkárral közösen próbálják Izrael és Palesztina közötti antagonisztikus ellentétet békés úton megoldani.
A demokratikus változás bekövetkezett. Vajon van-e elég politikai akarat és elszántság a Dél-Afrikai Köztársaságban, hogy az ország potenciáját kihasználja? Az újonnan megválasztott kormányon és Jacob Zumán most a sor, hogy a fejlődés útjára vezesse országát és ne a stagnálás vagy a lassú biztos leépülés felé. Talán most először a történelem folyamán megtörténhet, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság elfoglalja jól megérdemelt helyét a világban.