A múzeumok, a maguk hatalmas épülettömbjeivel, magas mennyezetű, jól megvilágított kiállítótermeikkel, lépcsőikkel, gyakran oszlopsoraikkal, a kiállított műkincsekre vigyázó teremőrökkel mintha évezredek óta a templomokhoz és kormányépületekhez hasonló fontosságot töltenének be a világ nagyvárosaiban, pedig alig több mint háromszáz éve alakult az első, műtárgyak, régészeti leletek bemutatását szolgáló közintézmény. Korábban a gazdag családok úgynevezett „csoda szobákban” tárolták műgyűjteményüket és természeti ritkaságaikat. Ezeket a gyűjteményeket csak a tulajdonosuk engedélyével látogathatták a kiváltságosak. A londoni Royal Armouries Museumot 1660-ban, a bázeli Amerbach gyűjteményt 1671-ben, vatikáni Museo Sacro-t 1756-ban, a British Museumot 1759-ben, a firenzei Uffizi galériát 1765-ben, a bécsi Belvedere palotát 1781-ben nyitották meg a nagyközönség számára. Bár elvben ezeket az intézményeket mindenki szabadon látogathatta, a gyakorlatban a múzeumok az 1800-as évekig jórészt csak a közép- és felsőbb osztályok tagjait látták szívesen látogatóik között. Londonban például még 1800-ban is írásos engedélyt kellett kérni a British Museum meglátogatásához, az engedélyre gyakran két-három hetet kellett várni, s a látogatók alkalmanként csak két órát tölthettek az épületben. Az első valóban nyilvános, korlátlanul látogatható múzeum, a párizsi Louvre a francia forradalom idején, 1793-ban nyílt meg. Amerikában a 19. század utolsó évtizedeiben nyíltak az első múzeumok.
A Metropolitan Museum of Art (MET) a New York-i Central Park keleti oldalán található. A főépület, a világ egyik legnagyobb művészeti galériája körülbelül 450 méter hosszú, alapterülete nagyjából 200 000 négyzetméter. A múzeum gyűjteményében a világ minden tájáról származó több mint két millió műtárgy van, tizenkilenc, önálló, specializált kuratóriummal rendelkező osztály (department) kezelésében. Az intézményt magánszemélyek, üzletemberek, bankárok, a kor tekintélyes művészei és gondolkodói alapították, 1870-ben. Lehetetlen feladatra vállalkozik, aki a múzeum teljes gyűjteményét néhány óra, vagy akár egyetlen nap alatt akarja megismerni. Még ha egy héten keresztül, minden nap nyolc órát töltünk a hatalmas épületben, és csak 1-2 percig nézzük a szemünk elé kerülő képeket, szobrokat, tárgyakat, akkor sem látnánk a gyűjtemény felét sem. Ráadásul a klimatizált, recirkulált levegő magas szénmonoxid tartalma még azokat is elálmosítja néhány óra után, akiket a vizuális információtömeg nem kábít el. Leghelyesebben tesszük, ha alkalmanként csak egyetlen kiállítást tekintünk meg, s a kiállítás látogatásra, az óránkénti negyedórás, lehetőleg a szabad ég alatt töltött szünetekkel együtt minimum öt-hat órát szánunk. Az állandó kiállítások mellett a múzeum rendszeresen fogad be vándorkiállításokat, ad ideiglenes otthont amerikai és külföldi köz- és magánygyűjteményeknek.
Noha a MET 1882-ben megvásárolt egy perui műkincsgyűjteményt, a múzeum csak 1969-től kezdett szisztematikusan afrikai, óceániai és az Amerikákból származó műtárgyakat gyűjteni. Ebben az évben ajándékozta a jótékonyságáról ismert üzletember, Nelson A. Rockefeller több mint háromezer darabból álló gyűjteményét a múzeumnak. Az ő adományából épült a MET 4000 négyzetméteres Rockefeller Szárnya, amely ma csaknem 12 ezer műtárgynak ad otthont. A gyűjteményben egyaránt található 40 ezer éves ausztráliai sziklafestmény, Új Guineából származó, öt méter magas, faragott ceremoniális oszlopok, nemesfémekből és drágakövekből készített dél-amerikai ékszerek, sündisznótüskékből alkotott afrikai ruhadíszek, afrikai és óceániai hangszerek, szobrok, textíliák, fakéregre festett festmények, és számtalan más, alkotóik fantáziáját és kreativitását hirdető tárgy. Klaus Perls ajándékaként ebbe a szárnyba került a nigériai királyi dinasztia felbecsülhetetlen értékű, ceremoniális és használati tárgyakból álló kincstára is.
Az 1938-ban született Michael Clark Rockefeller a MET Rockefeller Szárnyát létrehozó New York-i kormányzó, később amerikai alelnök legfiatalabb fia volt. Apjához hasonlóan ő is megszállott műgyűjtő lett, különösen az Új Guinea-i pápuák, közülük is az asmat törzs művészete érdekelte. Számos, az asmat kultúrát tanulmányozó expedícióban vett részt. 1961-ben René Wassing holland antropológus társaságában fatörzsből kivájt kenuban eveztek a törzs területén. Kenujuk megfeneklett és felborult. Két helyi kalauzuk a partra úszott, hogy segítséget kérjenek a helyiektől. Miután hosszú idő elteltével sem jöttek vissza, az ifjú Rockefeller utánuk úszott. Többé senki sem látta, noha a család magas pénzjutalmat ajánlott megtalálójának. Sorsáról számos, bizonyítékokkal nem alátámasztott beszámoló íródott. Egyesek szerint a fiatalembert krokodil falta fel, mások azt állították, hogy az asmatok között még mindig dívó kannibalizmus áldozata lett. Olyan kutató is akadt, aki azt állította, hogy látta az ifjú Rockefeller koponyáját az asmat falu közepén álló „koponyafán” lógni. A nemzetközi botrány nyomán az Új Guinea nyugati felét uraló indonéz kormány betiltotta a kannibalizmus ősi szokásához sok elemében kapcsolódó asmat kultúrát. A helyiek nem faraghattak, énekelhettek, festhették kelméiket többé. A tilalmat csak négy évtizeddel később, jezsuita misszionáriusok közbenjárására oldották fel részlegesen, majd amikor a faragványokon, dalszövegekben és a festett kelméken újra feltűntek a kannibalizmusra utaló motívumok, az indonéz hatóságok ismét a tiltás megszigorításához folyamodtak. Családja az eltűnt gyermekük emlékére hozta létre a Metropolitan Museum Michael C. Rockefeller szárnyát, amely a tragikus sorsú kutató asmat műtárgy gyűjteményének, és több mint 3500 felvételből álló fénykép gyűjteményének ad otthont. Ebben a szárnyban látható most (2009. szeptember 27-ig) a genfi Barbier-Müller múzeum afrikai és óceániai műtárgyakat tartalmazó gyűjteményének kiállítása (African and Oceanic Art From the Barbier-Mueller Museum, Geneva: A Legacy of Collecting).
A mesterien berendezett kiállítás nemcsak történelmi adatok kincsestára és műgyűjtők, műélvezők öröme, hanem felfogásunk evolúciójára is emlékeztet: néhány évtizeddel ezelőtt az itt látható 33 műtárgyat egységesen a „primitív művészet” kategóriájába sorolták volna az úgynevezett szakértők, annak ellenére, hogy semmivel sem kezdetlegesebbek, mint a velük egy időben született európai műalkotások. A Barbier-Müller gyűjtemény anyagát a 20. század elején kezdte megvásárolni egy svájci iparmágnás bohém életet kedvelő, Párizsba költözött fia, Josef Müller (1887-1977). Genf sajtszagú, álmos unalmából 1907-ben kiszabadulva művészek társaságát kereste a Fény Városában. Mivel nem tartotta magát művésznek, műgyűjtő lett. Előbb Picasso legújabb festményeit vásárolta, aztán azt, amit Picasso vásárolt: afrikai és óceániai műtárgyakat. Miután visszaköltözött Svájcba, a családi otthon 18 szobáját Cézanne és Picasso festményekkel, névtelen afrikai és óceániai művészek munkáival töltötte meg. Lánya, Monique 1955-ben az ugyancsak műgyűjtő Jean Paul Barbier felesége lett. A két gyűjteményt egyesítve 1977-ben nyitották meg a két család nevét viselő múzeumot Genfben.
A genfi gyűjtemény New York-i kiállítása egy, a nyugat-afrikai Guineából származó, a 19. század végén készített kígyótánc fejdísszel kezdődik. A több mint két méter magas, gyémántokkal díszített, gyengéden hullámzó fejdíszt beavatási szertartásokon használták és mágikus erőt tulajdonítottak neki. Fontossága, számos más, a régi hitrendszerhez kapcsolódó rituális tárggyal együtt az 1950-es években, az iszlám terjedésével szűnt meg a helyiek számára, akik olcsón eladták számukra értéktelenné vált családi kincseiket az európai műkereskedőknek. Láthatunk itt apró afrikai rézdomborművet, amely valószínűleg korábban született, mint Lorenzo Ghiberti hasonló munkái, de biztosan kiváltotta volna a nagy olasz mester csodálatát. A mellette kiállított nigériai mellszobor szépségével Nefertiti szobrával rivalizál. Óceániából érkezett a görög és római istenszobrokat anatómiai pontosságával és tökéletes arányaival felülmúló férfiszobor, Mikronéziából a Brancusi művekkel könnyen összetéveszthető, azoknál jóval korábban faragott szobrocskák. Két Senufo figura áll egymás mellett. A tüzes energiától duzzadó nőalak az Elefáncsontpartól került a svájci gyűjteménybe, a jóval rosszabb állapotban lévő, kevésbé domináns, álmosnak tűnő férfi figura a MET állandó gyűjteményéből való. A műveket figyelve megbizonyosodhatunk arról, hogy az afrikai művészet nem régóta kialakult, az egyes helyekre jellemző formák változatlan ismétlődése, hanem friss válaszokat tartalmaz változó helyzetekre, tele van felfedezésekkel, finom nüanszokkal, és képek és ideák folyamatos átalakulásában él. Olyan intenzív és kiterjedt ez a dinamika, hogy tulajdonképpen nincs is értelme afrikai művészetként kategorizálni ezeket a műveket, nem lehet a mögöttük álló ezernyi különböző tradíciót, hitrendszert és tehetséget ignorálni, relativizálni, ahogy az idő- és változás faktort sem.
Ugyanez a beskatulyázhatatlanság vonatkozik a kiállított óceániai műtárgyakra is. Az Antarktisztól Ázsiáig, sok ezer kilométeren keresztül húzódó Csendes óceáni szigeteken élő számtalan, egymástól igen különböző kultúra hozta létre ezeket a változatos funkciójú műtárgyakat. Láthatunk szörny-fej tető díszt Pápua Új Guineából, fakéregből és szövetből készített maszkot a Bismarck szigetcsoportról, és életnagyságúnál nagyobb, fából faragott, Frankenstein-szerű, emberi hajból készített fonatokkal díszített, vicsorgó maszkot a Torres szoros szigeteiről. Ezek a műtárgyak radikálisan különböznek egymástól, szinte semmi sem közös bennük. Mindegyik a maga világában létezik, mint a szumátrai mágus-király szobra, vagy a Carolina szigetekről származó, modernista mesterműveknek tűnő faszobrocskák. Az egyetlen jellemző, ami az afrikaiakhoz hasonlóan az óceániai műtárgyakat összeköti, hogy valamennyi az emberi és a szellemi világot összekötő kapocsként született. Ebbéli működésük mechanizmusa, az egyes tárgyak pontos célja, és az általuk megszólítani, felidézni kívánt erők azonban tárgyanként különböznek, s ugyanannyira titokzatosak, mint a művészet maga. A nagy szakértelemmel megrendezett kiállítás fő tanulsága az, hogy a művészet, a kultúra területén sincs értelme a kategorizálásnak, mert minden valódi műalkotás külön, önálló világ, saját történettel és aktualitással.
Metropolitan Museum, New York
Forrás: Najmányi László