Sheila Kitzinger amerikai kultúrantropológus évtizedek óta vizsgálja, hogyan szülnek a nők a világ különböző tájain. Kutatásokat végzett több nyugati országban, dolgozott jamaicai közkórházban, de Dél-Afrikában is látott gyermeket világra jönni. Sheila Kitzinger tinédzser korában unitárius papnő, művészettanár vagy színész szeretett volna lenni, aztán a pszichológia kezdte érdekelni.
– A pszichológia nagyon izgatott, de ahogy olvasgattam a különböző kutatásokat, azt láttam, hogy leginkább a patkányokról szólnak – meséli Sheila nevetve. – Ezért inkább a kulturális antropológiát választottam, azon belül is a szülés témakörét, ami nem volt annyira távoli, hiszen édesanyám bába volt. Nem elégedtem meg azzal, hogy oxfordi szüléseket lássak. Amikor a legkisebb lányom kétéves lett, nyakamba vettem a világot. Ez nem volt egyszerű, mert öt (!) lányom volt, és mind hét éven aluli, de szerencsére a férjem mindenben támogatott. Jamaicába mentünk, a hegyekben, Kingstonban dolgoztam egy közkórházban. Elképzelhetetlen szegénység volt, sokszor két nő feküdt egy ágyban, a szülőszobában az egyetlen párnát arra használták, hogy befogják az asszonyok száját, amikor szülés közben kiabáltak. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy a szülés milyen fontos testi és lelki folyamat. Egy tizennégy éves lány szülésénél, már a kitolási szak végén bátorkodtam szólni a szülésznőnek, hogy mindjárt meglesz a baba, erre félvállról visszaszólt, hogy ő jobban tudja, még nincs itt az ideje, majd ő szól. Fél perc múlva megszületett a kicsi…
Szabadidőmben fölmentem a hegyekbe, hogy lássak természetes szülést is. A legtöbb embernek ott nincs autója, órákat kell talpalni, hogy beérjenek a városba. Láttam vajúdó nőket téglával a fejükön – hogy késleltessék a szülést – gyalogolni a hosszú úton a kórházba. A testtartásban, amelybe a tégla egyensúlyozása kényszeríti őket, valószínűleg megfeszülnek az izmok, melyek gátolják a tágulást. A legtöbben mégis otthon hozzák világra gyermekeiket. Sokkal kevesebb komplikációt tapasztaltam ott, mint a kórházban. A helyi bába kíséri a szülő nőket, sokszor több más asszonnyal együtt. Nagyobb szabadságuk van a vajúdóknak a mozgásban, olyan pozíciót vesznek föl, amilyet a testük diktál, ezáltal közelebb tud kerülni a test a természetes állapotához. Általánosságban mondhatom, sehol nem szeretnek lefeküdni a nők, ami nem véletlen, hiszen a gravitáció könnyít. Sokan szülnek guggolva, ami azért is van, mert erősebb a lábuk, a nyugati nők nem sokáig bírják ezt a testhelyzetet. Legtöbb helyen ingeket vagy törölközőket feszítettek ki, és azokba kapaszkodtak. Gyakori, hogy a nők közösen táncolják át a szülést, más kultúrákban a hastánc erről is szól: segítik vele a magzat optimális forgását és a méhösszehúzódások intenzitását. Egyes kultúrákban már kislánykoruktól gyakorolnak bizonyos mozdulatokat, amiket a vajúdás alatt „használnak".
A hit ereje gyakran sokkal erősebb, mint Nyugaton. Sokan vallási énekeket mantráznak, hihetetlen, mikor csupán a dallam változásából már lehet érezni, hogy a szülés egyik szakasza átlépett a következőbe. A gyermek születése közben vagy után egyes természet közeli népeknél hagyomány, hogy énekkel magasztalják a nőt, miként a férfiakat, mikor azok hazatérnek a vadászatból. De például Dél-Afrikában alig láttam tradicionális szülést, mert ott az a szokás, hogy a nők egyedül szülnek. Kimennek az erdőbe, megszülik a gyereket, a lepényt, elharapják a köldökzsinórt, majd visszatérnek a közösségbe. Kutatni is nehéz volt, mert annyira magánügyként kezelik, hogy még beszélni sem szívesen beszélnek róla.
Forrás: nlcafe.hu