“Nem számítottam embernek” – interjú Simon Deng egykori rabszolgával

Egy falubéli ismerős megkérte, hogy segítsen elvinni néhány dolgot a közeli kikötőbe. Miután felpakolt a hajóra, már nem engedték leszállni többet. Az ismerős minden megálló előtt megígérte, hogy a legközelebbinél kiszállhat, de nem szállhatott ki, sőt, egyre több gyerek került a hajóra. Eljutottak Észak-Szudánba, ahol átadták őket muszlim állattenyésztőknek. Simon Deng ekkor kilencéves volt. A következő három és fél évet rabszolgasorban töltötte.

Szudánban ma is bevett gyakorlat a rabszolgatartás. A rabszolgaság soha nem tűnt el teljesen a legnagyobb afrikai országban, de igazán az 1983-ban kirobbant második szudáni polgárháborúban született újjá. A 2005-ig tartó háborúban az arabok lakta, muszlim vallású észak, a kormány támogatásával harcolt a fekete, a kereszténységet és természeti vallásokat követő dél ellen – az iszlamista kormány a soknemzetiségű országból homogén arab államot akart csinálni, de élezte a helyzetet az arab állattenyésztők és a fekete földművesek eltérő gazdasági érdekes is.

A háborúban 1,9 millióan haltak meg, és ekkor terjedt el újra a rabszolgaság is. Bár pontos adatok erről nem állnak rendelkezésre, a legtöbb segélyszervezet és a BBC 2006-os összeállítása nagyjából tízezer főre teszi az északi milíciák által elrabolt, és rabszolgává tett emberek számát. A háború hivatalosan 2005-ben békemegállapodással lezárult, a rabszolgák helyzete azonban nem változott – többek között azért sem, mert a szudáni kormány hivatalosan el sem ismeri, hogy létezik a jelenség az országban.

A szamarak munkáját végezte

Fogságba esése után Deng egy ideig még kérdezgette, hogy hol van a férfi, aki odavitte őt Dél-Szudánból, és aki azt ígérte, hazaviszi. "Azt mondták, engem ajándékba kaptak, és többet ne kérdezzek semmit. Az egyetlen szó, amit kimondhattam, az igen volt" – mesélte az [origo]-nak Simon Deng. "Innentől kezdve nem számítottam embernek többé, úgy kezeltek, mint egy tárgyat. Három és fél nap sem lenne elég, hogy elmeséljem ennek a három és fél évnek a szenvedését. Megfosztottak a családomtól és a szabadságomtól. Én keltem a legkorábban és én feküdtem le a legkésőbb. Az állattokkal aludtam, napközben pedig megállás nélkül olyan fizikai munkát végeztem, ami egyáltalán nem egy kilencéves gyereknek való. Azon a vidéken nincs vezetékes víz, nekem kellett hordani a vizet a Nílusról nagy kannákban. Korábban a szamarak végezték ezt a munkát, ezután az én feladatom lett".

Ha pedig egy pillanatra is megállt a munkával, a büntetés soha nem maradt el. "Kegyetlenül vertek. Volt, hogy azért vertek meg, mert amikor szólítottak, nem kiabáltam elég hangosan, hogy igen. Nem tudtam védekezni". A rabszolgaság évei teljes magányban teltek – egyrészt ideje sem lett volna beszélnie senkivel, hiszen folyamatosan dolgoznia kellett, hogy elkerülje a büntetést, másrészt nem is volt szabad beszélnie senkivel, és nem is lett volna kivel, a többi rabszolga a gazdaság más részein dolgozott, szinte sosem találkoztak. Enni általában maradékot kapott, de előfordult, hogy azt sem.

Fogvatartói egy idő után választás elé állították – ha felveszi a muszlim vallást, arab nevet választ, és apjának tekinti a vezetőt, a család tagja lehet. A szolgaságtól egyre inkább megtörő keresztény Deng az első kettőre még hajlandó is lett volna, de arra már képtelen volt, hogy kínzóit szüleinek tekintse. Nem adta fel a reményt. "Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de még a legrosszabb napon is tudtam mosolyogni, tudtam hinni abban, hogy a következő nap egy kicsit jobb lesz, és hogy egyszer vége lehet a szenvedésnek" – mondta Deng.

Óriási szerencse kellett ahhoz, hogy eljöjjön az a jobb nap. Fogvatartói három és fél év után már megbíztak annyira Dengben, hogy időnként elmehetett egyedül a piacra. Egy ilyen alkalommal Deng a falujából származó férfiakat látott meg. Azért ismerte meg őket, mert feléjük az volt a szokás, hogy a férfiak csíkos díszítést varratnak a homlokukra. Dengnek nem volt ilyen dísz a homlokán, mivel ezt csak tizenkét éves korban kapják meg a fiúk, őt pedig fiatalabb korában rabolták el. "Elmondtam a történetemet, próbáltam meggyőzni őket. Azt mondták, jöjjek vissza két hét múlva, és elhoznak egy férfit, aki talán megismer. Két hét múlva találkoztunk, az a férfi pedig egy rokonom volt. Elmondta, az apám hat tehenet ígért annak, aki előkeríti a fiát, de miután nem találtak meg, azt hitték, vízbe fulladtam. A rokonom elsírta magát, azért is, hogy viszontlát, és azért is, mert így övé lehet a hat tehén."

Szabadulása után Deng úgy döntött, a szülein kívül senkinek sem fog beszélni a rabszolgaságról. "Nem akartam újra átélni a borzalmakat. El akartam felejteni mindent, meg akartam gyógyulni". Az élete ekkor rendeződni látszott – komoly sportkarriert futott be, szudáni úszóbajnok lett. Mikor országosan ismert figura lett, rokonai próbálták meggyőzni, hogy lépjen fel a rabszolgaság ellen. Deng azonban még ekkor sem akarta feltépni a sebeit. "Belül dühített az igazságtalanság, ami mindent áthat Szudánban. Nem bírtam tovább ott élni, ezért az Egyesült Államokba utaztam".

Feltépni a sebeket

Az igazi fordulathoz ismét egy véletlenre volt szükség. Már az Egyesült Államokban élt, mikor egy nap kezébe akadt egy újságcikk. Az írás szerint Szudánban 10 dollárért adják-veszik a rabszolgákat – az információ forrása a magyar Bíró Gáspár volt, aki az ENSZ különleges megbízottjaként 1993 és 1998 között évente összefoglaló jelentést készített az emberi jogok helyzetéről Szudánban a Közgyűlés és az Emberi Jogok Bizottsága számára. Deng ekkor érezte, hogy nem hallgathat tovább. "Nem csukhatom be a szemem. A világnak tudnia kell, mi folyik Szudánban. Azok helyett kellett beszélnem, akik nem beszélhetnek. Fel kellett tépnem a sebeimet. Három napig nem aludtam, mire meghoztam a döntést. Végül felhívtam a New York Timest és elmeséltem a történetemet".

Deng élete innentől a rabszolgaság elleni munkáról szólt. Ismeretterjesztő előadásaival bejárta az Egyesült Államokat, mindenkinek mesélt a szudáni rabszolgákról az elnöktől középiskolás diákokig. "Nem az én történetem a fontos. Azon már nem lehet segíteni, ami az én gyerekkoromban történt. Nincs szükségem sajnálatra sem. Azt akarom, hogy az emberek ne fordítsanak hátat, ne hunyjanak szemet a felett, hogy még ma is rengetegen élnek szolgasorban. Azt akarom, hogy az emberek megértsék azt, amit Martin Luther King is mondott: Ha bárhol igazságtalanság történik a világban, az mindenhol veszélyt jelent az igazságra. Senki ne higgye azt, hogy Szudán messze van, ezért semmi köze az egészhez".

Legismertebb akciója a Freedom Walk (Szabadság Séta) – 2006-ban 482 kilométert sétált New York és Washington között, hogy felhívja a figyelmet a szudáni polgárháborúra és a szudáni rabszolgák helyzetére. Még abban az évben megismételte ezt Brüsszel és Hága között, egy évvel később pedig Illinois államban. Együttműködik számos emberi jogi szervezettel, köztük a Christian Solidarity International (CSI) nevű keresztény szervezettel, mely többek között rabszolgák kiváltásával is foglalkozik Szudánban. A CSI helyi közvetítők segítségével csempészi ki a rabszolgákat a fogságból, és az új élethez is segítséget nyújt nekik – néhány mezőgazdasági eszközt, szúnyoghálót, sátorlapot és edényeket is kapnak a kiszabadítottak, akiknek általában semmijük sincs életük újrakezdéséhez. Ez a szervezet hívta meg Magyarországra is előadni Denget, aki járt a parlamentben is – meghallgatta őt a Fidesz-frakció, az Emberi Jogi Bizottság és Szili Katalin házelnök is.

"Valaki feleljen!"

Szudán jövőjével kapcsolatban Deng éppen úgy nem adja fel a reményt, mint rabszolgasága évei alatt. Az Omár al-Basír elleni vádemelésről és nemzetközin elfogató parancsról azt mondta: "Ha most mi ketten kimennénk az utcára és megölnénk akár egyetlen embert, nyilván el kéne számolnunk a törvény előtt. A szudáni vezetők talán a törvény felett állnak? A jó dolgoknak persze mindig rögtön megvan a felelőse Szudánban, most először felelnie kell valakinek milliók haláláért. Az első szudáni háborúban másfélmillió, a másodikban kétmillió halott, az ég szerelmére, itt az ideje, hogy valaki feleljen!"

Sokat vár Barack Obama amerikai elnöktől – sőt, alapvetően ifjabb George Bush szerepét is pozitívan látja Szudán ügyében. "Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Lehet szidni Busht, de mégiscsak ő volt, aki 2005-ben tető alá hozta a khartoumi békemegállapodást, és ő volt az első államfő, aki belátta, hogy a rabszolgaság a háború következménye, és igyekezett a háborút megállítani. Obama pedig alkalmas lehet arra, hogy felvegye a rabszolgaság elleni küzdelem fáklyáját. Találkoztam vele három éve, akkor megígérte, tenni fog az ügyért. Hatalmasat csalódnék benne, ha nem tenne".

Dél-Szudánban Deng szerint az emberek bizakodva várják 2011-et. A 2005-ös békemegállapodás szerint ekkor lehet népszavazást kiírni arról, önállóvá akar-e válni a terület. "Elég volt a gyilkolásból, elég volt az üldözésből. Sokmillió halott után meg kell kapnunk a lehetőséget. Egy nemzet születhet meg akkor".