Látják, hogyan állnak ellen az Iszlám Állam nyomásának kurd társaik, és most, egy hónap óta először, megengedik maguknak, hogy reménykedjenek. A török határról nézik és hallják a már egy hónapja folyó harcot a városukért. Kezdetben annak voltak a kínlódó szemtanúi, hogyan jelenik meg egye több ponton az ISIS fekete zászlaja. Most ennek a fordítottját figyelhetik meg.
A török-szír határvárost körülbelül 200 ezren hagyták el, átmenekültek a határon. De ahogy egyre-másra jönnek a hírek a kurd népvédelmi egységek, az YPG harcosainak térnyeréséről, a koalíciós légicsapásokról, most meg már kerületek visszafoglalásáról is, a menekültek elkezdtek bízni abban, hogy városuk elesése nem elkerülhetetlen.
“Nem harcoltuk ki a győzelmet, egyelőre biztos, hogy nem. De apránként előre jutunk” – mondja Faiza Abdi önkormányzati képviselőnő, aki két hete menekült át Törökországba. “MIndenekfelett, az YPG visszaverte az ISIS támadásait a város keleti részén, sőt, néhány kerületet vissza is foglalt tőlük.”
A dzsihádisták messze vannak a vereségtől, a kurd aktivisták szerint még mindig megszállva tartják Koáne több kerületét.
A kurd harcosok temetéseinek száma alapján az Iszlám Állam még mindig komoly ütéseket képes mérni. De sok menekült úgy véli: a koalíciós légicsapások, amelyek az utóbbi napokban megszaporodtak, megfékezték az ISIS lendületét.
“A koalíció sok járművüket és tüzérségi fegyverüket semmisítette meg” – mondja Anwar Moszlem, Kobáne tartomány előljárója, aki a harcok ellenére a városban maradt. Szerinte a szélsőségesek most megpróbálják elrejteni a fegyvereiket. “Eldugták a páncélozott járműveiket, a tüzérségi lövegeiket és a tankjaikat a házak között, hogy azok ne legyenek a légicsapások martalékai.”
Minden légitámadást hurrázás követ a török oldal dombjan. Innét figyelik a kobáneiek, sokan közülük távcsővel, hogy mi is folyik a városukban. “Ezek a légicsapások mentették meg Kobánét” – mondja az egyikük, Szervan Ali. “A mi értesüléseink szerint a helyzet sokat javult.”
A 30 éves orvos több mint egy hete azzal tölti a legtöbb idejét, hogy a törökországi határváros kultúrházában dolgozik: ezt alakították át tábori kórházzá. Ahogy egyre tovább kitart az YPG, annál inkább bízik Ali a kurd győzelemben: abban, hogy egy nap, nem is olyan sokára, hazatérhet. “Ha a háborút megnyerjük, és én ezt teljes szívemből remélem, azonnal visszatérek Kobánéba, a romok ellenére. Ez az én országom, az én városom, itt nőttem fel.”
Vágyában mind a 200 ezer menekült osztozik, akik szeptembertől lépték át a határt. Az ősz első esői eleredtek Szurukban, még rosszabbá téve az eddig sem rózsás helyzetet..
“Csak a rajtunk lévő ruhát hoztuk magunkkal, amikor elmenekültünk. Otthagytuk a házainkat, a vacsorát az asztalon, amikor meghallottuk, hogy jönnek a dzsihádisták” – mondja egy negyvenes nő, Zajide Iszmail.
Leguggol a sátor mellett, amelyen egy másik családdal osztoznak, idegesen szív egyet a cigarettájából, és azt mondja: csak egy dologra tud gondolni. A hazatérésre. “El nem tudom képzelni, mi lett volna velünk, a gyerekekkel, a tisztességünkkel Törökország vendégszeretete nélkül. De itt ínség vár ránk, miközben otthon mindenünk megvolt ahhoz, hogy átvészeljük a telet.”