Még a rendszert alapító Kim Ír Szen adta ki ezt a jelszót 1992-ben. Akkor Peking felvette a diplomáciai kapcsolatot Phenjan ősi ellenségével, Dél-Koreával. Korábban a két állam, Kína és Észak-Korea kapcsolata igen szoros volt. A koreai háború idején több mint egymillió kínai “önkéntes” harcolt Koreában. Itt halt meg Mao elnök legidősebb fia is. Sírját a kínai vezetők rendszeresen megkoszorúzták, ha Észak-Koreában jártak. Most újra lehűlt a két állam viszonya, pedig mindkettőt kommunista párt kormányozza.
Egyrészt, mert Peking elítélte azt, hogy Észak-Korea újrakezdte nukleáris-és rakéta kísérleteit. Kína megszavazta azokat az ENSZ szankciókat, melyek emiatt sújtják Észak-Koreát. Pekingben folytak azok a hatoldalú tárgyalások, melyek célja a normalizálódás a koreai félszigeten. A tárgyalásokon a két Koreán kívül Kína, az USA, Oroszország és Japán vesz részt. Amióta Észak-Korea újrakezdte a veszélyes kísérleteket, a tárgyalások szünetelnek Pekingben.
Ez az egyik oka annak, hogy elhidegült egymástól Phenjan és Peking. Van egy másik is ok is persze. Észak-Korea második számú vezetőjének kivégzése. Őt Peking emberének tartották a külföldi szakértők. Ez annyit jelentett, hogy a háborús kalandok helyett a tárgyalásokat javasolta az ifjú diktátornak, Kim Dzsongun-nak. Ezenkívül azt, hogy Észak-Korea is hajtson végre olyan gazdasági reformokat, mint Kína, amely a világ második számú gazdasági hatalmává vált. Az ifjú diktátor elvetette ezeket az elképzeléseket és megerősítette nagyapja alapelvét, a dzsucset. Azt, hogy a világtól elzárt 24 milliós koldusszegény országnak csakis a saját erejére kell hagyatkoznia.
Eközben pedig a nagy vetélytárs Dél-Korea felzárkózik a világ legfejlettebb országai közé.