Magyar árvaház terve Nepálban

 Diószegi Anna mindig is misszionáriusnak készült. Lelkész nagybátyjával sokszor beszélt arról, egyszer majd eljön az idő, amikor elindul, hogy egy távoli tájon tegyen valamit az emberekért. De ez valahogy mindig elmaradt. A Magyar televízióban talált munkát – azóta is annak jogutódjánál dolgozik – és úgy tűnt végleg itthon marad, a missziós álmok, csak álmok maradnak. Pedig azt is tudta már, ha elindul, merre induljon. Még magyarországi látogatása idején találkozott a Dalai Lámával, és megragadta őt a tibeti vallási vezető bölcsessége, karizmatikus kisugárzása. tudta, ha egyszer sikerül elindulnia, akkor kelet felé visz majd az útja. Mégis váratlan fordulat volt, amikor itt Budapesten összeismerkedett egy nepáli fiatalemberrel, aki végül elhívta a falujába. És Anna elment Nepálba. Azóta már egyértelműen tudja, az ő hivatása ott van, a világ tetején. A faluba még igazi út sem vezet, az utolsó egy kilométert gyalog kell megtenni – ez persze nem tűnik soknak, no de az az egy kilométer igencsak hegynek fel vezet. A falu szegény, és csak még szegényebbé tette az elmúlt évtized polgárháborúja. Sok az árva gyerek, és még több az olyan, aki tanulna ugyan, de szülei nem engedhetik meg maguknak a taníttatásukat. Az iskola a kezdetektől fogva fizetős, és a harmadik-negyedik gyermekre már nem biztos, hogy jut pénz, sőt néha már a másodikra sem. Pedig az egyetlen kitörési pont ezeknek az embereknek a tanulás lenne – hiszen a mezőgazdaságból alig lehet megélni a hegyek kőkemény talaján. A cél tehát egy olyan bentlakásos iskola felépítése lenne, ahol mindenki ingyen tanulhat, és, akinek nincs másutt laknia, az el is alhat. Nem kevés pénz kell erre, de Anna elszánt. Tervéhez partnereket keresett, és talált is Magyarországon a Magyar Ázsia Társaságban. Mi pedig azt ígérjük, végigkísérjük Annát, míg meg nem valósul a terv.