Az utakon annó szinte kizárólag az indiai ipar csúcstermékének számító Hindustan Ambassadorok jártak, az ötvenes évek Opeljeinek élethű másai. Most három nap alatt talán. ha négyet láttam. A régi lomha, lepukkant buszok helyébe új, egységesen festett légkondicionált járművek kerültek, és ami számunkra ugye intő példa, villámsebességgel terjeszkedik az metróhálózat.
De mindez semmi ahhoz képest, ami magával a várossal történt. Delhi már akkor is hatalmas város volt. Zavaros, büdös, és hangos. És persze akkor is voltak szép és kellemes negyedei. Viszont az a városrész, Gurgaon, ahol most lakunk, nem is létezett. Illetve talán létezett valami a helyén, de ilyen formában, ahogy most látjuk, az utóbbi évtized terméke. Kétszer két-háromsávos utak, toronyházak, plazák nőttek ki a földből. Mellettünk van – állítólag – a világ leghosszabb shopping mall-ja, másfél kilométer hosszú az épület tele boltokkal. A festék még alig száradt meg, a műmárvány még újszerűen csillog, de már húzzák el az újabbat mellette.
És Gurgaon semmi Noidához képest. Az egész úgy kezdődik, hogy – számolgattuk – kb tizenegy sávon haladnak a kocsik (jó valójában ez csak elmélet, a sávok hol fel vannak festve, hol nem, és a kocsik úgy haladnak, ahogy elférnek). Az út mellett egy hatalmas park – Mayawati, Uttar Pradesh volt főminiszter asszonya építette. Ő maga is egy egészen furcsa modern indiai sikertörténet: kasztonkívüli származású, tanítónőként kezdete pályafutását, onnan került a politikába, az alapvetően a kasztonkívülieket tömörítő BSP pártba. Ott ívelt egyre feljebb a csillaga, és lett, az előző ciklusban, India legnagyobb szövetségi állama, a jó kétszáz milliós Uttar Pradesh első számú vezetője. Nem utolsó sorban pedig kőgazdag. Kedves választóinak a szavazatokat látványos fejlesztésekkel, nem utolsó sorban pedig a hatalmas parkkal – benne számos kis folyóval, és vagy hétezer szoborral – hálálta meg. (A hálátlanok nem választották újjá, egy rég, és legendásan korrupt, politikus dinasztia legifjabb tagja került a helyére.)
Nem sokkal később feltűnnek a tornyok. Az irodaházakon a legismertebb nemzetközi vállatok, és nagy indiai cégek logói – sok tízezer irodai dolgozóval. IT cégek, biztosítók, bankok óriási call centerei, fejlesztőközpontjai vannak bennük. Mellettük pedig új város épül, vannak már kész fejlesztések, de sok még csak tervben létezik. Az utak még porosak itt-ott, de már középosztálybeli indusok csapatostul járnak ki, hogy a rápillantsanak épülő új otthonukra, nézzék, hogyan csavarozzák a vasakat, és öntik a betont. A tizennyolc emeltes toronyházak már elérték teljes magasságukat. Az egyik torony oldalában egy bemutató lakás már el is készült – három hálószobás, mindháromhoz külön fürdővel. A berendezés elegáns, és stílusos, valahol félúton a hagyományos indiai pompa, és a modern skandináv dizájn közt –meglehetős ízléssel ötvözve az elemeket. Az ár – egy hatvanöt négyzetméretes kis lakás (a legkisebb, ami itt létezik) 80 ezer dollárba kerül, ha most befizet valaki a 2016-ban elkészülő részekre. De ebben már a berendezés is benne van. A nagyobbak persze ennél sokkal többe is fájhatnak. De annak, akinek pénze van, ez nem fáj igazán. A befektetés ugyanis megtérül. A ipari parkok vonzzák a befektetőket, a népesség nő, egyre többen keresnek lakást – az árak pedig felfelé mennek (itt a lufi még csak most fújódik fel) – állítólag már akkor a kétszeresét fogja érni, amikor átadják. Aki pedig meg szeretné tartani, az akár havi ezer dollárért kiadhatja –így a befektetése hét év alatt megtérül. Jól hangzik? Jól. Akiket a környéken láttunk mind bizakodnak India fényes jövőjében. Persze azt se feledjük, minden lakáshoz jár személyzeti szoba. Kicsi és sötét, de van egy spártai kis vécé is hozzá. Mert a szédítő fejlődésből nem mindenki egyformán profitál.