E tekintetben pedig nem csupán a közvetlen katonai láncreakciót lenne ildomos közelről megvizsgálni, hanem a tágabb nemzetközi eredményeket (a gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat) és a helyi hatásokat (az izraeli és iráni belpolitikai folyamatokat) is.
Izrael állam 1948-as megalakulása óta több ízben is indított megelőző háborúkat, amelyeket egyfelől a konfliktusos regionális környezet (az arab államok elutasító magatartása), másfelől a nemzetbiztonsági stratégia (az ütköző zóna kialakításának igénye, illetve a katonai erő monopóliumának szükségessége) tett indokolttá. Nukleáris létesítmények ellen ez eddig kétszer alkalmazta a preventív csapás eszközét: 1981-ben az iraki, 2007-ben a szíriai atomreaktort bombázta porig. Most pedig az iszlám köztársaság elleni akció került tervezőasztalra, csakhogy amíg az előző két esetben az izraeli katonai akciót nem követte háború, addig jelen helyzetben a konfliktus eszkalálódása szinte már előre borítékolható.
Noha az izraeli közvéleményben nyílt diskurzus folyik az Irán elleni támadás szükségességéről, illetve annak veszélyeiről, de a döntéshozatal továbbra is zárt ajtók mögött, szűk körben zajlik. A katonai stratégák pedig az akció megtervezésénél elsősorban arra koncentrálnak, hogy miféle választ adhat Teherán az izraeli csapásra, s milyen fegyveres konfliktus alakulhat ki a perzsa és a zsidó állam között. Így leginkább azt elemzik, hogy milyen esélyei vannak az iráni rakétatámadásoknak, valamint az izraeli célpontok ellen elkövetett terrormerényleteknek – a tervezők azonban mindkét esetben alulértékelik az iráni képességeket. (Ráadásul a veterán tábornokok és egykori titkos-ügynökök háborút ellenző-elutasító véleményét is figyelmen kívül hagyják.)
„A közvetlen iráni válaszcsapás minden bizonnyal rakéták formájában fog érkezni…” – fogalmaznak a biztonságpolitikai szakértők. Sokan közülük úgy vélik, hogy mindez nem jelenthet komolyabb fenyegetést annál, mint amikor Szaddám Huszein vette rakétatűz alá a zsidó államot 1991-ben. (Ahogyan mondják: „ha mindenki otthon marad, akkor 500 halott sem lesz…”) Ráadásul a korábbi tapasztalatok, nevezetesen az, hogy az osziraki atomreaktor lebombázása nem eredményezett háborút Bagdad és Tel-Aviv között (köszönhetően elsősorban az iraki-iráni háborúnak, valamint a libanoni polgárháborúnak), további magabiztosságot ad a stratégáknak.
A teheráni válaszlépések azonban nem lebecsülendőek, mivel az iráni rakétaarzenál jóval ütőképesebb és nagyobb is, mint amilyen az iraki volt az öbölháború során. Izraelnek ez esetben nem egy-két tucat rakétával kellene számolnia, hanem adott esetben több százzal (amelyeknek röppályája és sokasága igazi kihívás elé állíthatja az izraeli légvédelmi erőket). Hovatovább a teheráni vezetés támaszkodhat regionális szövetségeseire is, akik a támadásokban már eddig is jeleskedtek, lásd például a döntetlennel végződött izraeli-libanoni háborút.
Az izraeli kormányzat ezzel szemben nem tulajdonít akkora jelentőséget az ún. „Hezbollah-kártyának”, mert mint mondják, lényegében 2006 óta folyamatosan ott lóg a levegőben a konfliktus lehetősége a libanoni szervezettel. Hovatovább sokan úgy gondolják, hogy Teheránnak nincs igazi ráhatása (értsd utasítási képessége) a síita csoportra, s ezért korántsem biztos az áttételes háború. Mindezt a jelenlegi szíriai fejlemények csak még inkább felerősítik, mivel az Asszad-rezsim bukásával az iráni regionális kapcsolatrendszer egyik meghatározó pillére veszhet oda. Teherán azonban még így is komoly követői-támogatói hálózattal rendelkezik a régióban, lévén számtalan kisebb-nagyobb szerveződés szimpatizál az iszlám köztársasággal – kap pénzzel teli aktatáskákat az iráni fővárosból.
Izraelben az Irán által alkalmazott terror-taktika sem számít komoly visszatartó erőnek a katonai csapásmérés tervezésekor. Az iráni képességek jól ismertek, a múltban számtalan terrorakcióra került sor izraeli célpontok ellen szerte a nagyvilágban (például a 90-es évek elején Argentínában). Legutóbb pedig Bulgáriában, Grúziában, Indiában és Thaiföldön keveredtek kétes cselekményekbe iráni ügynökök, azonban ezek az akciók mind sikertelenek voltak, komoly áldozatokkal csak a burgaszi robbantás járt. Ráadásul a szeptember 11. utáni világban (a nemzetközi biztonsági korlátozásoknak és ellenőrzéseknek köszönhetően) az iszlám köztársaságnak is szűkült a mozgástere. Az iráni terrort azonban nem szabad lebecsülni-leírni, különösen, ha az afganisztáni és iraki eseményeket is figyelembe vesszük, ahol az aszimmetrikus hadviselés szinte már mindennapossá vált. (Noha a teheráni rezsim a 90-es évek közepétől kevésbé alkalmazta a terror-taktikát, de mint azt az előbbi esetek is bizonyítják, nem felejtette el, hogyan s miként érdemes a megfélemlítés ezen eszközéhez nyúlni.)
No de mit érne el egy preventív háború, s mennyiben segítené elő az alapvető kérdés megoldását? Nevezetesen mennyiben vetné vissza az iráni nukleáris program katonai jellegű kutatásait? Nos, e tekintetben az izraeli stratégák három-öt éves késést jeleznek előre. S bár a számokról lehet vitatkozni, de az szinte biztos, hogy magának az atomprogramnak a katonai akció nem vetne véget, sőt éppen ellenkezőleg felgyorsítaná azt. Egyrészt, mert a forradalmi vezetés ezt követően minden erejével-erőforrásával arra törekedne, hogy mihamarább atomfegyverre tegyen szert. Másrészt, az izraeli támadás nagy lendületet adna az iszlám köztársaságnak, amennyiben a támadás elterelné a köz figyelmét a gazdasági nehézségekről, és a vezetés mellett sorakoztatná fel a lakosság döntő részét.
Az izraeli tervezés, azt mondhatjuk, igen felületes, amennyiben számtalan lényeges tényezőt nem vesz figyelembe, amikor az Irán elleni csapásmérést fontolgatja. Így például nem csak az iráni belpolitikai folyamatokról felejtkezik el, hanem olyan fontos kérdésekről is, mint például a hazai védelmi készültség aktuális állapota, az ún. „exit-stratégia”, az amerikai-izraeli kapcsolatokra gyakorolt jövőbeli hatás, valamint a nemzetközi diplomáciai következmények, illetve a világgazdasági és energiapiaci kihatások.
Az elsődleges tényező, amit izraeli részről talán figyelembe kell venni az az, hogy vajon mennyire van felkészülve az ország az iráni katonai válaszlépésekre? E tekintetben a legfontosabb kérdés a lakosság védelmének biztosítása, s noha 2006 óta komoly fejlesztések történtek, de az izraeli lakosságnak közel egynegyede még mindig nem rendelkezik a rakétatámadások ellen biztos védelmet nyújtó bunkerrel. Hasonlóképpen a vegyi támadások esetén szükséges gázmaszkok sem állnak kellő mennyiségben rendelkezésre (csak a népesség 60 százaléknak elegendő). Hovatovább egyre több a financiális probléma is, ami tovább hátráltathatja a védelmi készültség fejlesztését.
Az izraeli vezetés nagyon kevés figyelmet szentel az „exit-stratégiának”, hogy hogyan s miként lesz lehetséges a konfliktus lezárása, ha az időben és térben elhúzódna. Mintha a zsidó állam nem tanult volna a történelmi hibákból. Az iraki és szíriai bombázás ugyan nem generált háborút, a két libanoni intervenció azonban éppen ellenkezőleg, hosszabb és kiterjedtebb konfliktust eredményezett. 1982-ben az izraeli védelmi erők azzal a céllal törtek be Dél-Libanonba, hogy egy villámháborúban kifüstöljék a palesztin lázadókat, a kétnaposra tervezett akcióból végül egy majd 18 éves küldetés lett, s többek közt olyan negatív következményekkel járt, mint a Hezbollah megszületése, s megszerveződése. Hasonlóan, 2006-ban is komolyabb tervezés nélkül indult meg a háború, amely végül kudarcba torkollott, és 33 nap után „döntetlen” fegyverszünettel ért véget.
A preventív háború minden bizonnyal komoly hatással lenne az amerikai-izraeli kapcsolatrendszerre is, amennyiben az Egyesült Államoknak (kampánybeszédek ide vagy oda, de) most nem áll érdekében és képességében, hogy Iránnal komolyabb konfliktusba bocsátkozzon. Az izraeli magánakció aligha vethet véget a történelmi és stratégiai barátságnak, de egyfajta feszültséget mindenképpen kelthet Tel-Aviv és Washington kapcsolatában – amely már most is igencsak fagyosnak tekinthető. Az előre be nem jelentett csapásmérés adott esetben komoly ellentmondást is eredményezhet a két fél viszonyában, és az 1981-es történelmi példához hasonlóan most is megtörténhet, hogy az USA a katonai szállítások leállításával bünteti a zsidó államot.
Az amerikai-izraeli viszonyra gyakorolt negatív hatások mellett Izraelben nem feledkezhetnek meg a nemzetközi és diplomáciai következményekről sem. Az egyoldalú izraeli katonai akció ugyanis enyhítene az Irán ellen irányuló nemzetközi nyomáson, mivel a bombázást követően aligha lenne fenntartható a széles koalíció, még inkább a húsba vágó szankciós politika. Az öncélú izraeli lépés ráadásul könnyen kontraproduktív is lehet, amennyiben Izrael, mint agresszor egyedül maradhat a nemzetközi porondon. Hovatovább Irán ismételten népszerűvé válhat az arab utcákon és fejekben, tovább bővítve ezzel az amúgy is szélesnek mondható befolyását.
A nemzetközi kapcsolatok mellett legalább ennyire fontos lehet a világgazdaságra gyakorolt hatás is, amelyet azonban az izraeli döntéshozók kevésbé vesznek figyelembe. Ez alapvetően az ország kicsiny jellegének köszönhető – a zsidó államnak csupán korlátozott globális perspektívája van. A tel-avivi stratégák elsősorban a nemzetbiztonsági kérdéseket veszik górcső alá, míg a tágabb gazdasági következményeket elhanyagolják. Az Irán elleni katonai akciónak azonban komoly fejleményei lennének, különösen, ami az energia szektort, a kőolaj és földgáz kitermelést és kereskedelmet illeti. Ha egy-egy hadgyakorlat, vagy kardcsörtető retorikai szólam egy-két dollárral képes egyik napról a másikra megemelni a kőolaj világpiaci árat, akkor el lehet képzelni, hogy milyen katasztrofális hatása lenne egy iráni-izraeli fegyveres konfliktusnak a világ energiapiacára – s mindez nem csupán a nagy energiafogyasztókra, hanem előbb-utóbb a zsidó államra is kihatással lenne.
Végezetül, de nem utolsósorban, Tel-Aviv figyelmen kívül hagyja az iráni belpolitikai folyamatokat is. Az Irán elleni izraeli agresszió – mint ahogyan már említve volt – minden bizonnyal a jelenlegi vezetésnek kedvezne, amennyiben irániak milliói fognának fegyvert az ország, és egyben a rendszer védelme érdekében, ezzel lényegében ellehetetlenítve a rendszerváltás lehetőségét. Izrael, mint ahogyan azt az „arab tavasz” kapcsán láthattuk, igen bizonytalan a közel-keleti demokratizálódást illetően, s korántsem bír teljes rálátással a régióban zajló társadalmi és politikai folyamatokra. Az izraeli intervenció pedig tágabb értelemben olyan következményekkel járhat, mint az 1953-as amerikai-brit puccs, amennyiben évtizedekre vetheti vissza a demokráciáért folytatott küzdelmet.
Összességében az izraeli vezetés felkészületlen, a katonai csapás pedig elhamarkodott döntés. A biztonságpolitikai döntéshozók alapvetően a katonai aspektusokra és faktorokra fókuszálnak, amikor az iszlám köztársaság elleni lépéseket tervezik. A korábbi szomorú tapasztalatokat, a jelen keserű realitásait, még inkább a veszélyes politikai és diplomáciai kihatásokat nem veszik figyelembe. Mindez azt eredményezheti, hogy az információk hiányában és a téves helyzetértékeléseknek köszönhetően végül hibás döntés születik, amelyet a libanoni polgárháborúhoz hasonló hosszú és véres konfliktus követhet majd.