Mivel a déli szomszédot még az előző századból komoly és megalapozott ellenszenv fűzte nagy északi szomszédjához, nem volt nehéz olyasmit ajánlani, amely meghallgatásra találhat a mexikói vezetésnél. Mint tudjuk, a területi háborúk soha nem dőlnek el véglegesen, valakinek az érdekei mindig sérülnek, és ezek a sérelmek bármikor felszínre hozhatók. Éppen ezzel operált Zimmermann, amikor azt javasolta, hogy húzzák el a mexikóiak előtt a mézesmadzagot. Azon pedig nem volt más, mint Texas, Arizona és Új-Mexikó – azok a területek, amelyeket az Egyesült Államok a XIX. században megszerzett Mexikótól.
,,Mivel Mexikó nagy területeket veszített el egy egyenlőtlen és igazságtalan háborúban, az országban mindig felébreszthető a revans érzése, és sokan úgy gondolhatják, hogy nagyon itt az ideje ezen területek visszaszerzésének”. Németország azzal operált, hogy ha az Egyesült Államok déli részén kitör egy területszerző háború, az alaposan megosztja Washington figyelmét.
A Western Union távirata tehát angol kézben is landolt. Az német oldalon is világos volt, hogy ha az Egyesült Államok katonai erejével és anyagi lehetőségeivel belép a háborúba, akkor a németek sorsa megpecsételődött. Ugyanakkor azt nem lehetett tudni, hogy a mexikóiak hogyan fogadják ezt a javaslatot. De a fogadtatás a németek számára nem volt kedvező. Az akkori mexikói vezetés jól tudta, hogy egy háború az Egyesült Államokkal – még ha a németek támogatják is – katasztrófához vezet Mexikó számára. Így aztán területi vágyak ide vagy oda, nem foglalkoztak komolyan Zimmermann ajánlatával.
Abban az időben, amikor Venustiano Carranza ült a mexikói külügyek élén – egy kevés szavú, de határozott ember – az európai diplomaták hiába igyekeztek kitalálni a mexikóiak következő lépését, semmit sem lehetett előre megmondani. Amikorra Carranza kezébe kapta a táviratot, már az angol hírszerzés is elolvasta: a tenger alatt húzódó kábel jeleit felfogták, és annak a kódokat tartalmazó könyvnek a segítségével, amelyet egy bajba jutott német hadihajóról szereztek be, el is olvasták. A britek nem késlelkedtek az olvasottakat az Egyesült Államok tudomására hozni. S aztán csak napok kérdése volt, hogy bekerüljön a lapokba: az amerikaiak, akik három évig kitartottak a semlegesség mellett, most bosszúért kiáltottak.
Háború – a németek ellen: 1917. április 2-án az Egyeslt Államok hadat üzent Németországnak. Éppen az történt, amit Zimmermann szeretett volna elkerülni egy amerikai-mexikói konfliktus kirobbantásával. Az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén soha sem a két ország közötti harmónia honolt és Zimmermann távirata méginkább megbontotta ezt a látszatnyugalmat. Sokan német felforgatókról beszéltek, és az európai háborús hangulat megjelent Nogalesen is, Sonora mexikói állam határfalujában, néhány órányira Hermosillótól, a fővárostól. A mexikói és az arizónai Nogales között soha nem látott méretű kerítések, barrikádok emelkedtek – amerikai oldalon páni félelem uralkodott egy esetleges német behatolástól tartva.
S ha egy feszültség féktelenül duzzad, az konflitushoz vezet, mint ahogyan itt történt: már senki sem tudja, ki és miért lőtt át a másik oldalra először, de a Két Nogales ütközete – amikor a hadseregek egymásnak estek – bekerült a történelemkönyvekbe. A halottak száma viszont nem, hiszen senki sem tudja, hányan vannak. Nogales központjában van egy szerény kis obeliszk, amely a konfliktus áldozataira emlékeztet – számok nélkül. S nem messze tőle a vaskerítés, szögesdrót, elektromos szenzorok és rendőri őrhelyek – a mai határ a két Nogales között. A bizalmatlanság emlékműve, mai utóda annak a konfliktusnak, amely 100 éve átúszott az óceánon és megmérgezte két azonos nevű határfalu életét….