A külföldi sajtó szerint a földműves, kokatermesztő szakszervezeti vezérből a Bolíviai Többnemzetiségű Állam alapító elnökévé avanzsált Morales, nem különösebben karizmatikus vezér, az ellenzék veszélyes populistának titulálja, mégis, tetszik, nem tetszik, Evo és a MAS a papírforma szerint ismét győzni fog.
Kérdés, hogy vajon mi Evo titka? A válasz pedig igen egyszerű. Elsősorban, ha pusztán a választásokra koncentrálunk, a bolíviai ellenzék jobban el van foglalva saját hatalmi harcaival, sem mint, hogy életképes politikai alternatívát kínáljon a választóknak.
Másodsorban pedig a bolíviai gazdaság tízéves szárnyalás után, még a Nemzetközi Valutaalap tartózkodó előrejelzései szerint is legalább további öt éves növekedésre számíthat. A jóból pedig jut mindenkinek. A MAS , minden kritika ellenére az elmúlt tíz évben csaknem a felére csökkentette a mélyszegényében élők arányát, amely most az ország lakosságának 20%-a körül alakul, és jelentősen sikerült lefaragnia az államadósságot is.
Persze Evo kritikusainak abban részben igaza van, hogy a Bolíviára köszöntött bőségben az is fontos szerepet játszott, hogy az ország által exportált nyersanyagok világpiaci ára régen nem volt olyan kedvező, mint az elmúlt évtizedben. A kormány szerint azonban a nyersanyagexportból származó többletet csak azért tudta meglovagolni az ország, mert a korábban külföldi kézben lévő energiaszektor jó részét mára államosították.
A valóság az, hogy a koncessziókat jó érzékkel inkább csak újratárgyalták, felismerve, hogy a multinacionális cégek számára még magasabb állami regáliák fizetése mellett is bőven megéri a bolíviai nyersanyagokforrások kiaknázása.
A nagy különbség a korábbi kormányokkal szemben az, hogy Evo hajlandó volt a többletbevételeket szociális programokra és nem utolsósorban infrastruktúra fejlesztésre költeni. Bolíviaszerte több ezer kilométernyi jó minőségű országút épült, falvak százaiba jutott el az elektromos áram, rászoruló gyerekek milliói kapnak ingyen élelmiszert, ezekre a jóléti politikákra pedig korábban nem volt példa.
A MAS egyébként jó érzékkel csak a stratégiai kommunikációs és energetikai szektor vonta szorosabb állami ellenőrzés alá, a többi termelési ágazat, mint például az élelmiszeripar továbbra is magánkézben maradt, alávetve a kőkemény szabadpiaci versenynek.
Az elnök támogatottságának kulcsát tehát a külsőségeket – az indiánista dialektikát és a szocialista eszméket – félretéve a gazdaság fellendülésben kell keresni. Mi sem jobb példa erre, mint a korábban szakadár, Santa Cruz-i fehér gazdasági elittel tetőaláhozott hallgatólagos megegyezés.
Míg 2009-ben a helyzet még polgárháborúval fenyegetett – e krízis részeként lőtték le Eduardo Rózsa Florest és társait, valamint került rács mögé Tóásó Előd is – addig mára a Santa Cruz-i elit bár kötelességből hőzöng, azonban ami valóban számít az az, hogy teljes mellszélességgel felsorakozik a MAS gazdaságpolitikája mögött. Hogy miért? A választ a bolíviai társadalmi- és gazdaságmodellben kell keresnünk.
A Santa Cruz-i elit már a gyarmati korszakban is sokkal inkább gazdasági, sem mint politikai erő volt, és mint ilyen, ha ment a szekér, mindenféle ideológiai skrupulus nélkül támogatta az éppen aktuális kormányt, ha pedig nem, hát lázongott. Nem volt ez másképpen az ötvenes években az MNR uralma alatt, és a kérdés lényegét tekintve a helyzet ma is hasonló. Míg ötvenes években a boldogulást a nemzeti forradalmi mozgalom támogatása jelentette a Santa Cruz-i oligarchák számára, ma a gazdasági érvényesülés kulcsát a MAS-ban kell keresni.
Az papíron szakadár kreol üzleti szféra pedig lassan rájött, hogy teljesen fölösleges egy olyan kormány ellen dolgozni, amellyel egy sohasem látott gazdasági fellendülés időszaka köszöntött az országra. A közösségi szocializmus, a Földanya védelme, az őslakosok kormánya és az andoki kozmovízió pedig csekély jelentőséggel bír, ha figyelembe vesszük, hogy a bolíviai cégek évről évre rekordmennyiségű bevételt könyvelhetnek el, minimális adóterhek mellett.
Természetesen Bolíviában sem minden fenékig tejfel, bőven akadnak olyan problémák, amelyekre a kormány nem tudott megfelelő választ adni. Az első szorosan összefügg az ország gazdasági modelljével.
Bolívia húzóágazata a nyersanyagexport, az országba szinte korlátlanul áramló olcsó dollárt azonban főként a költségvetési folyókiadások fedezésére, nem pedig a gazdaság diverzifikálására költik, ami hosszútávon nem csökkenti az ország függését a nemzetközi nyersanyagpiac áringadozásaitól. A gazdasági szakértők szerint az energetikai szektor egy kevéssé fenntartható modellen alapszik. Míg e cégek csillagászati bevételekre tesznek szert, addig az államkasszába fizetett adóterheik aránytalanul alacsonyak, viszont a környezetkárosító termelés modell számtalan társadalmi konfliktus forrása.
A kormány által hangoztatott „Vivir Bien”, azaz az andoki és egyéb bolíviai őslakos népek természetközeli világnézetének immár alkotmányba is foglalt alapelveinek a gyakorlat bizony gyökeresen ellentmond. Az erdőirtás és a folyók szennyezése sohasem látott mértéket ölt, az élelmiszer függetlenség eszményének égisze alatt a keleti tartományok őserdői helyén ma intenzív szójaültetvényeket találunk, a természeti kincsek felelőtlen kiaknázása pedig kevés hozzáadott értéket képvisel a társadalom számára.
A harmadik helyen azt is érdemes megemlíteni, hogy az elemzők szerint a bolíviai igazságügyet még két kormányzati terminus alatt sem sikerült kigyógyítani gyermekbetegségeiből. A gyakorlat azt mutatja, hogy a népszavazás útján választott bírói testület elmélete 2011-ben csúfosan megbukott az érvénytelen és senkit sem választó szavazatok magas aránya miatt.
Az eredmény pedig egy kevéssé agilis, alacsonyan képzett, korrupt, és a végrehajtó hatalomtól nagymértékben függő igazságszolgáltatás, amelynek eredményeképpen a ma bolíviai börtönök túlzsúfoltak, a rabok 83%-át pedig ítélet nélkül, előzetes letartóztatásban tartják fogva.
Mindezek ellenére Evo Moralesnek valóban nem akad kihívója. A személyét érő külföldi kritikákkal szemben Evo igenis karizmatikus vezető, aki kétség kívül a nép fia és a nép nyelvét beszéli. Miért is szavazna az átlag bolíviai például a Samuel Doria Medinára, az UD, azaz a Demokratikus Egység Paktum jelöltjére?
A La Paz-i fehér elitet képviselő jólmenő építési választékos modora, szinte szégyellős megjelenése versenyre sem kellhet a ponchóban beszédet tartó Moralesszel. Annál is inkább, mivel vállalkozó korábban márt töltött be miniszteri posztot, és még ha ezt egy baloldali kormányban is tette, neve elválaszthatatlanul összeforrt egy sor sokat vitatott privatizációs intézkedéssel.
Jorge Fernando, alias „Tuto” Quiroga sem vonzóbb alternatíva. Tuto, némileg kínos politikai örökségének része, hogy 1997-ben, az akkor már „demokratikusan” újraválasztott diktátor, Hugo Banzer alelnöke volt, akit 2001-ben Bolívia 62. elnökekét követett az államfői poszton, igaz csak rövid ideig. Tutót később emberiség elleni bűntettek elkövetésével, drogkereskedelemmel és rágalmazással is vádolták, elmarasztaló ítélet azonban csak ez utóbbi ügyben született. A Kereszténydemokrata Párt jelenlegi jelöltjeként csak csekély támogatottságra tett szert és szintén nem jelent valós alternatívát Evóval szemben.
Korábban a MAS sorait erősítő, emberi jogokra szakosodott ügyvéd, Juan del Granado, a MSM, azaz Félelem nélkül Mozgalom jelöltje, bár kétségkívül komoly szerepet vállalt a bolíviai demokrácia alapjainak megszilárdításában idén sem számíthat a választók széleskörű támogatására.
A legérdekesebb jelenség egyébként a Zöld Párt (PV) jelöltje, Fernadno Vargas, aki a TIPNIS nemzeti parkban építendő autópálya elleni demonstrációkat követően tett szert nagyobb népszerűségre. Esélye Vargasnak sincse, azonban mindenképpen figyelemreméltó, hogy a zöldgazdaságot és az őslakosok önrendelkezési jogának ügyét felkaroló elnökjelölt szinte a semmiből finanszírozta kampányát. Mint kiderült, csaknem összedőlő házában a szolgáltató Vargas tartozásai miatt lekapcsolta az áramot, Vargas pedig ütött-kopott buszokon vergődik el kampánygyűléseire.
Tehát nagyon úgy fest, hogy Evo marad, mégpedig az alkotmány szerinti utolsó elnöki terminusára. Az átlag bolíviai szavazó logikáját legjobban egy, a felföldi Potosíből az elmúlt években hajmeresztő növekedést mutató Santa Cruzba emigrált taxisofőr foglalta össze, amikor arról kérdeztem, hogy kire szavaz majd.
„Kire is szavaznék? Természetesen Evóra. Ő az első elnök, aki csinál is valamit. Az szülőfalumba az ő kormánya alatt vitték be az áramot, sőt még egy műfüves focipályát is építettek, pedig mi aztán tényleg az isten háta mögött éltünk. A családomnak és nekem is van munkám, a gyerekeim után kapok családi pótlékot, amiről korábban még csak nem is álmodhattam volna. A középiskolás lányom ingyen kapott számítógépet az oktatási minisztériumtól, internet-előfizetéssel, amit én nem tudtam volna előteremteni. Persze kereshetnék többet, de tudom, hogy amikor hajnali ötkor elmegyek otthonról, Evo már az elnöki palotában dolgozik (ebben egyébként igaza van). „
A taxisom ekkor elgondolkozik, végigméri sápadt arcú utasát majd nagy nehezen kiböki: „Nem vagyok rasszista testvér, de azt sem bánom, hogy végre egyszer velem egyszínű presidente ül a Palacio Quemadóban, aki hozzám hasonlóan szintén mezítláb terelgette apja lámáit gyerekkorában. Ő tudja, hogy mire van szükségünk.” Kérdezem én, kell-e ennél jobb ajánlólevél?