Hamburgban pedig elindult egy hajó 900 zsidó menekültel a fedélzetén, hogy aztán Kubábán keresztl Amerikába érkezzenek. Valami azonban félresikerült: a hajó újra Európában kötött ki.
A hajó 1939. május 13-án indult el és a fedélzetén volt egy 15 éves kislány, Gisela Feldman. Még ma, 90 évesen is jól emlékszik arra az idegességre, amellyel helyet foglaltak a luxushajó, a St Louis fedélzetén. ,,Az igazság az, hogy nem tudtuk, hová megyünk és éreztem anyám idegességét, ahogyan két kisgyerekkel felszáll a hajóra” – meséli. Azokban az időkben, amikor Adolf Hitler pártja a hatalomra jutott, a német zsidók, így a Feldman család is már tudta, hogy nem sok jót remélhetnek, így aztán aki tehette, elindult valamerre. A családfőt letartóztatták és Lengyelországba deportálták, így aztán az anya úgy döntött, menti a gyerekeit és útnak indult: 10 márka volt a zsebében. A többi 200 a ruhák között elrejtve.
Gisela emlékszik arra, ahogyan az papája kérte az anyját, várja meg, amíg visszajön, de az asszony csak annyit tudott mondani, hogy mentenie kell a gyerekeit: ,,biztonságos helyre kell vinnem őket”.
A Berlinben szerzett vízumuk Kubába szólt. ,, Szerencsénk volt, hogy anyánk bátor volt – meséli ma nem kis büszkeséggel a hangjában. Emlékszik, ahogyan a család többi része állt könnyezve a kikötőben és figyelte, ahogyan a hajó elhagyja a német partokat. Biztosan tudták, hogy soha sem látják többé egymást. S mi voltunk azok, akik a szerencsések voltunk, mivel sikerült elmenekülnünk. S igazunk lett: sem az édesapjánkat, sem a közel 30 tagú kikötőben integető családtagokat nem láttuk többé.
A nácik 1939 elejére már lezárták a német határok nagy részét és sok ország megszabta, hogy hány zsidó befogadására hajlandó. Kuba volt a tranzitállomás Amerika felé és a kubai külképviselet 200 és 300 dollárért vízumot adott a német zsidóknak – ez mai áron olyan 2000 vagy 3000 dollárnak felel meg.
A hajón volt Gerald Granston is, aki akkor mindössze 6 éves volt. Amikor a szülei azt mondták neki, hogy elhagyják a kis falujukat és a világ másik végére hajóznak, fogalma sem volt arról, hogy valójában mi is történik. ,,Sohasem hallottam addig a Kuba szót, nem tudtam, mit jelent és hol van” – mondja a most 81 éves német férfi. Csak arra emlékszem, hogy féltem.
Aztán ahogy elhagyták a német partokat, csökkent a feszültség és a félelem. Gisela Feldman az időt a hasonló korúakkal töltötte vagy úszkált a fedélzeti medencében. Esténként táncoltak és még mozi is volt a hajón, jól töltötték az időt. Olyasmiket ettek, amiket sohasem láttak korábban Németországban, a személyzet pedig rendkívül előzékeny és szívélyes volt, ez pedig nagyon különbözött attól, amit a zsidók otthon korábban megtapasztaltak.
A kapitány engedélyezte a péntek esti szokásos misét és ezalatt az idő alatt eltávolíthatták Hitler fényképét a hajó szalonjából. A világ újra szépnek és vidámnak tűnt.
Amikor azonban a hajó május 27-én közeledett a kubai partokhoz, a jókedv alább hagyott: a családok felkészültek a kiszállásra, de ekkor a kubai hatóságok megérkeztek és vidáman közölték: ,,manana, manana”….
Nagyon hamar kiderült, hogy a hajó nem köthet ki és senki sem szállhat ki: amikor a hatóságok elhagyták a hajót, a kapitány pedig azt mondta, várniuk kell, akkor már pattanásig feszültek az idegek. Hét napon át igyekezett a kapitány meggyőzni a kubai hatóságokat, hogy hagyja kikötni a hajót, de akkor Kubában már döntöttek: nem fogadják el a vízumok hitelességét. Féltek, hogy a menekülő európaiak elözönlik az országot.
A hajó ekkor Florida felé vette az irányt, de az amerikai hatóságok sem engedték kikötni még annak ellenére sem, hgy ezt állítólag személy szerint Franklin Roosevelt elnök is kérte. Őket is a tömeges bevándorlás lehetősége ijesztette meg. A kapitánynak pedig juniusban már nem volt más választása, mint újra visszahajózni Európába.
Az utasok között kitört a pánik, az elkeseredés – sírtak és sírtak. Volt, aki felvágta az ereit és a tengerbe vetette magát. ,,Ha becsukom a szemem, még hallom a kiáltásukat” mondja Granston. Az utasoknak nem kellett végül visszatérniük a náci Németországba, mert az American Jewish Joint Ditribution Committee 500 000 dollár összegű garanciát fizetett Belgiumnak, Franciaországnak, Hollandiának és Nagy Britanniának, hogy a zsidó utasok befogadásával kapcsolatos költségeiket fedezze.
A hajó junius 17-én kötött ki Amberes kikötőjében, egy hónappal azután, hogy elindult Hamburgból. Mai adatok szerint a hajó utasai közül 250-en mégis a nácik kezébe kerültek a háború folyamán és nem élték túl azt.