Tangótörténet I.
A kezdetek
A tizenkilencedik század végén Buenos Airesben több volt a külföldi, mint az argentin, bár még az is vitatott volt, hogy mit is értettek akkor argentin alatt. A virágzó hús- és a gabonaexport, valamint a gyorsan iparosodó gazdaság bevándorlók millióit vonzotta Dél-Amerika legeurópaibb csücskébe. Akkoriban Buenos Airesben az Óvilág szinte összes népe jelentős kolóniával képviseltette magát, és Argentína mint a lehetőségek földje volt jelen Európában. “Gazdag, mint egy argentin” – tartották Párizsban. Minden tudatos társadalomszervezés nélkül egy új város született, mely új identitást keresett, és ezt nem másban találta meg, mint a tangóban.
A tangó a habanera, az argentin canbombe, a fado és az andalúz tango ritmusainak nászából született. Ez részben érthető is, hiszen a kubai habanerát Latin-Amerika minden kikötőjében játszották akkoriban. Valamikor a 19. század végén a népszerű kubai ritmus a szakértő zenészek keze alatt szépen milongává, később tangóvű szelídült.
1880-ra a milongát – a tangó némileg vidámabb felmenőjét – már Buenos Aires-szerte táncolták a külvárosok, kikötők és munkásnegyedek lakói. Ám a tangót, mint megannyi más latin-amerikai ritmust, szintén a rendkívül gazdag afrikai zenei örökség inspirált.
Fekete gyökerek
Maga a tangó szó guineai és szudáni nyelvjárásokban nem mást jelent, mint
társadalmi összejövetelek színhelyét. Később a Buenos Airesben egyre népszerűbb tangószalonokban és táncparketteken nem meglepő módon a kitűnő mozgású fekete táncosok fektették le a műfaj alapjait.
A tangó azonban kétségkívül Buenos Aires nyomornegyedeinek -késforgatók, állástalan bevándorlók és züllött prostituáltak – táncaként látta meg a napvilágot. Az alvilág és az erotika sajátos nászából született meg az a misztikus hangzás, amely ma világszerte milliók számára testesíti meg a kozmopolita argentin életérzést.
Tánc vagy zene?
A kezdetekben a tangó inkább tánc volt, mint zenei irányzat. A milongát a candoble lépéseivel cifrázó compadritók – azaz Buenos Aires éjszakai életének társasági pojácái – 1880 táján hozták létre azt a kreatív improvizációk sorára épülő ritmust, mely a világváros kültelkeiről és a szegényszállásokról indult hódító útjára.
Bár a porteño táncosoktól igen távol állt a nőgyűlölet, mégis úgy tartották, hogy igazán jól tangózni csak egy másik férfivel lehet megtanulni. A tánctudás igazi próbája mindig is az illegális bordélyházak fülledt erotikájában, hölgyekkel járt tangó volt, ám Buenos Aires utcáin gyakran lehetett látni egy-egy férfipárt táncra perdülni – a fő cél ugyanis a tökéletes virtuóz lépések elsajátítása volt.
Szöveg nélkül
Mint említettük, a tangót paradox módon korábban kezdték el táncolni, mint zeneként játszani. Az első tangószövegek valószínűleg csupán néhány felkiáltásban, esetleg elragadtatott hümmögésben merültek ki, amikor valaki egy-egy nyakatekert figurát mutatott be a táncparketten. A 19. század végén születnek az első, nyomdafestéket alig tűrő szövegek, melyek a kuplerájokról és közönségükről szólnak – az életet nagykanállal faló macsókról és az őket kiszolgáló kéjhölgyekről. Bonyolultabb, művészi igényességgel írott szövegekkel Pascual Contursi munkásságáig nem nagyon rukkoltak elő dalnokok.
Az első tangó
Melyik volt akkor az első tangó – tehetnénk fel a kérdést. A válasz nem egyszerű – esetleg a Dame la Lata, amit Juan Peresnek tulajdonít a zenetörténet. Esetleg az El Tero o Queco, vagy talán a Bartolo című téma? Ki tudja. A műfaj első fennmaradt írásos emléke az 1896-ra datálható El Entrerriano, Rodolfo Mendizabal egy kávéházban, zongorára komponált darabja, melyet egy jómódú, Entre Ríos tartományból származó megrendelőnek szerzett.(ford. H.Márton)(folytatjuk)