Ha lenne San Miguelben középiskola – mondták az anyák – akkor a fiatalokat legalább 18 éves korukig a faluban lehetne tartani, és ha már parasztmozgalomról beszélünk, mi lenne hasznosabb egy helyi diák számára, mint ökogazdálkodást tanulni.
1996-ban már álltak a deszkából ácsolt faházak, és néhány lelkes falusi tanítóval megkezdődött az oktatás a “Ko’ê Pyahû” azaz Szép Hajnal névre keresztelt Egyesített Oktatási Központban (CEI). A kezdetektől fogva világos volt, hogy a CEI-ben az állami tananyag mellett agroökölógiát és hagyományos, környezetbarát gazdálkodást tanulnak majd a diákok. A projekt bevált, az iskolát ma elismeri az Oktatási Minisztérium, igaz késve, de általában ki is fizeti a tanárok fizetését, néha még a gyerekétkeztetésre is ad pénzt. Néha meg nem, de a CEI azóta élelmezési szempontból már régen önfenntartó, malacok tucatjai, jó pár tehén, több száz baromfi, mandióka, krumpli, paprika, paradicsom, saláta, mangó, banán és ki tudja még mi terem tangazdaságában.
Amikor én a CEI-ben látogattam, az intézmény éppen a tizenhatodik születésnapjára készült, akárcsak Juan, aki minden részletre kiterjedően vezetett végig az iskolán. Juan, aki ha tíz évvel ezelőtt születik, valószínűleg Asunción Chacarita negyedében végezte volna, ma meg néha angolra váltva magyarázza, hogy mikor kell a banánt betakarítani, hogyan kell az eróziótól védeni a talajt, vagy éppen az agrárreform szükségességéről értekezik – szabatos stílusban és könyörtelen logikával.
A fiatalok 13 éves koruktól kezdve tanulnak a koedukált, bentlakásos intézményben. A tanrendben az általános középiskolai tananyagot gyakorlati órák egészítik ki. Az iskola órarendjét vizsgálva hamar rá kellett jönnöm, hogy a CEI-ben a fiatalok sok felnőttnél is keményebben dolgoznak.
A hajnali négyórás ébresztőt követően, néhány tízperces szünetet leszámítva, fél tizenkettőig az iskolapadban töltik az idejüket a gyerekek. A negyvenperces ebédszünetet követően pedig délután ötig a tangazdaságokban dolgoznak. A munkát ismét félórás pihenő követi, majd fél héttől fél kilencig ismét a guaraní nyelv vagy az állampolgári ismereteké a főszerep. A fél tízes lámpaoltásig vacsora, majd fürdés következik.
Ha jól számoltam, a tanulók összesen napi két és fél óra szabadidővel rendelkeznek, de ebbe beleszámítanak az étkezések és a tisztálkodás is. A legérdekesebb, hogy a tanárok elmondása szerint a 120 fős gyereksereget gyakorlatilag nem kell fegyelmezni. A 13 éves fiatalok tisztában vannak avval, hogy nincsen vesztegetni való idejük. Számukra a termelési technikák elsajátítása vagy az alkotmányos jogaik ismerete a szó szoros értelmében létkérdés. Nincs itt külön tanár, meg haverokkal lógás a shoppingban, titokban cigizés, a playstationról meg már ne is beszéljünk. A CEI-ben kemény munka van és összetartás – ezeknek a diákoknak kiváltság az intézményben tanulni, sokuk családjának még az 5-6 dolláros buszköltséget kifizetni is nagy teher, így a gyerekek évente egyszer járnak csak haza.
Az erőfeszítés viszont meghozza a gyümölcsét. A kezdetekben a colorado kormány által ellehetetlenített CEI ma a vidéki iskolák egyik legnívósabbika, az itt érettségizőket – de csak is kizárólag az egyéves társadalmi gyakorlat után – tárt karokkal várja a legerősebbnek tartott Universidad Nacional agronómusi kara, de tovább nem tanulók is könnyen jutnak álláshoz CEI-s végzettséggel.
Mire leszállt az est, több oldalt telejegyzeteltem, és egy felejthetetlen napot tudtam magam mögött. Juannal újszülött malacokat válogattunk, kacsákat tereltünk, elmélyedtünk a zöldsaláta helyes palántázásában. Lidával, a könyvtáros lánnyal több liter tererét lehúztunk, míg ő a paraguayi parasztság jövőjét latolgatta, számomra pedig a napnál is világosabbá vált, hogy ezek az emberek pontosan tudják, hogy milyen mederben szeretnék közösségük fejlődését terelgetni, és nem kérnek abból, hogy megélhetésüket vagy boldogságukat a gyapot vagy a szója világpiaci árának függvényében mérjék.
