Valószínűleg sosem tudhatjuk meg, hogy a zenekar megálmodóinak előzetesen is pontosan ez járt-e a fejében, az azonban bizonyos, hogy a Brujeria abszolút páratlan produkcióval rukkol elő, amivel bő húsz év alatt a metál világának egyik legkultikusabb szereplőjévé vált, és tagjainak néhányan még mindig a fentebb taglalt státuszt tulajdonítják. A történet valamikor a nyolcvanas évek második felében indult útjára, mikor néhány latin származású kaliforniai fiatal, akik javarészt Los Angeles szűkebb körű metál bulijain múlatták az időt, azzal szembesültek, hogy bár „fajtájuk” berkeiben egyre népszerűbb a kemény muzsika, annak világában őket idegenként kezelik, és zenészként nehezen tudnak csak érvényesülni. Egy új zenekar elindításának ötletét az adta, hogy felismerték, a latin-amerikai bevándorlók gyerekeinek tömegei járnak metálkoncertekre, azonban egy banda sincs, amelyik számait spanyol nyelven írná, azaz közvetlenül őket szólítaná meg.
A fő irányelv tehát már megvolt, azonban semmit nem bíztak a véletlenre, leendő imidzsüket egy nem hétköznapi háttértörténettel kívánták alátámasztani, ezért titoktartás közepette született meg a kezdeti felállás, melynek tagjai álneveket aggattak magukra, amely akkortájt leginkább a black metál zenekarok köreiben volt divat. John Lepe (Juan Brujo) mexikói származású énekes mellett annak gimis osztálytársa, a „civilben” pankráció-kommentátor, rádiólemezlovas és punkzenész Pat Hoed (Fantasma), a Fear Factory nevű indusztriál metál zenekarral már akkor szárnyait bontogató, majd később világhírűvé váló gitáros, Dino Cazares (Asesino), valamint az akkor már világsztár Faith No More bőgőse, Billy Gould (Güero Sin Fe) alkották a formációt, amely a találó Brujeria (Boszorkányság) nevet kapta. Igen hamar – még ha csak nagyon rövid időre is – csatlakozott hozzájuk a legendás punkbanda frontembereként megismert „megmondóember”, Jello Biafra (Jr. Hozicon).
Az Egyesült Államok és Mexikó határvidéke már akkoriban is azokról a dolgokról volt hírhedt, mint mostanság, mégpedig az ember- és kábítoszer-kereskedelemről, valamint az ezekkel kéz a kézben járó bandaháborúkról. Ezekhez társult még akkoriban egy igaz rémtörténet, melynek főszereplője egy sátánista szekta. A Puerto Rico-i származású Adolfo Constanzo és követői esete éveken át borzolta a közvélemény idegeit, miután egy rendőrségi rajtaütés nyomán bebizonyosodott, a határ déli oldalán egy Matamoroshoz közeli farmon emberáldozatokat – többségében rivális bandák elfogott tagjait – mutattak be, melyekkel rejtélyes isteneik közbenjárását próbálták kieszközölni drogcsempész ügyleteik sikeressége érdekében. A Brujeria tagjainak igencsak kapóra jött a legendákkal átszőtt sztori, és magukat ilyen sötét, törvényen kívüli kartelltagok szerepében kezdték feltűntetni, amely meglepően sikeresnek bizonyult. Persze sokáig nem volt nehéz dolguk, mivel gyakorlatilag sehol sem mutatkoztak, ahol mégis – jobbára képeken – ott arcukat kendővel fedték el, koncertet és interjúkat pedig nem adtak. Első demóikat, melyek a ¡Demoniaco! és a ¡Machetazos! címet viselték Biafra cége adta ki, a hallgatóság pedig igencsak vevőnek bizonyult rájuk. Kezdetleges hörgős death metál muzsika volt hallható ezeken, amihez kimondottan illett a témaválasztás.
Első teljes albumuk 1993-ban már a Roadrunner Records-nál jelent meg Matando Güeros címmel, mely szorosan kapcsolódik a Constanzo-ügyhöz. A szekta utolsó áldozata egy korábban eltűnt fiatal amerikai turista volt, melynek az említett tanyán csak a fej nélküli holttestét találták meg (Az esetről később mozifilm készült Határvidék címmel). Brujoék a lemez borítójára egy megégett levágott fej fényképét tették, és mivel a cím magyarra fordítva nagyjából annyit tesz,„jenkiket ölni”, így azt, aki akarta, könnyen tulajdoníthatta az áldozat testének. A nem túl ízléses „portré” hamar a zenekar egyik logójává vált és a Coco Loco nevet kapta, míg a címadó dal szövege akár tekinthető nyílt uszításnak is az elnyomott latin népek tagjainak északi szomszédjaikon való bosszújuk kitöltésére is, amiért azok kutyába se veszik őket.
{youtube}KzY88IKhg1U{/youtube}
A Brujeria ekkorra kimondottan népszerűvé kezdett válni, ismeretsége már túlnőtt a metálszíntéren, melyet csak fokozott 1995-ben megjelent második nagylemezük, a Raza Odiada (Gyűlölt Faj). Ez úgy lett elődjénél jóval változatosabb anyag, hogy annak puritánságából gyakorlatilag semmit sem vesztett. A tabu témák változatlanok maradtak, azonban előadásmódjuk még inkább kimerészkedett a véres komolyság és a totális blődség hajszálvékony mezsgyéjére, melyet a lemezhez leforgatott két igen szórakoztató videoklip (La Migra; La Ley de Plomo) öntött még inkább formába.
{youtube}oubLjme5-YI{/youtube}
A hivatalos szervek korruptsága és a határcsempész „coyote” idegenvezetők hitványsága mellett ezúttal is kapunk ízelítőt drogbeszerzési tanácsokból (Consejos Narcos; Colas de Rata), emberáldozatokból (Almas de Venta; Sesos Humanos), malac témákból (Primer Meco), de megkapja a magáét Kalifornia állam akkori rasszista kormányzója, Pete Wilson (Raza Odiada), buzdítják a zapatista mozgalom résztvevőit (Revolución), valamint mementót állítanak a két évvel korábban elesett „hős katonának”, a kolumbiai kokainkirály Pablo Escobarnak (El Patrón) is.
{youtube}bvDwmQ6rgDY{/youtube}
Ekkorra azért már mindenki számára – még annak is, aki netán valóban elhitte – nyilvánvalóvá válhatott, hogy nincs itt szó semmiféle orvgyilkos bűnbandáról, ellenben egy néhol kimondottan szélsőséges, de remekül megkomponált viccről, amely azonban mégsem vált unalmassá, és a mai napig képes volt megőrizni romantikus báját. Ennek ellenére a tagok kilétéről csak lassan hullott lefelé a lepel, mivel a nyilvánosság előtt továbbra sem mutatkoztak, és föllépést sem vállaltak. A nagy érdeklődés ellenére a Brujeria működése kizárólag a műhelymunkára korlátozódott, aminek oka részben abban is rejlett, hogy szinte mindegyiküknek megvolt a főállású zenei elfoglaltsága egyéb ismert együttesekben. Ugyanakkor a hírnévvel együtt a pletykák is gyorsan terjednek, arról nem is beszélve, hogy a műfajban jártasak előtt Cazares, vagy az idővel beszálló Shane Embury (Napalm Death) vagy Raymond Herrera (szintén Fear Factory) összetéveszthetetlen külső jegyeit aligha tudja egy álnévvel és egy arckendővel vagy csuklyával elfedni. Talán ezért is fért bele ezután két olyan merőben más hangvételű kislemeztéma, mint a spanyol Los del Rio Macarenájának (Marijuana), valamint a nyolcvanas évek népszerű francia szintipop előadója, a Magazine 60 egyik fő slágerének (Don Quijote Marijuana) könnyed átdolgozása, amelyek a Brujeria egy kimondottan humoros új arcát mutatták meg.
{youtube}7y6OWW0YVHM{/youtube}
{youtube}HE2pKpMt55U{/youtube}
2000-ben jelent meg Brujerizmo című harmadik, és eddigi utolsó nagylemezük, amely már egy kimondottan modern megszólalású metállemez lett, köszönhetően elsősorban a zenei agytröszt Cazares kiforrott stílusának, valamint a megnövekedett ázsió jelentette anyagi háttérnek. Olyan „slágerek” hallhatóak rajta, mint a már ismert illegális bevándorlással foglalkozó Vayan sin Miedo, a Pancho Villa örökségét dicsőítő División del Norte, vagy a kubai rezsimnek durván beszóló Anti-Castro. Az anyagon több vendégzenész is hallható, mint a Control Machete DJ-je, Toy Hernandez, vagy a női vokálokért felelős Pititis néven futó ifjú hölgy.
{youtube}w0DRip4K99s{/youtube}
{youtube}MFn5QfrneEg{/youtube}
A korong fogadtatása kifejezetten jó volt, és el is nyerte a Latin Grammy legjobb rock lemeznek járó díját, melynek átadási ceremóniáján a zenekarból értelemszerűen senki nem jelent meg. A sikert meglovagolva az elkövetkező három évben két válogatáslemezt (Mextremist! – Greatest Hits; Mexecutioner! – The Best of Brujeria) is kiadtak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy még szélesebb körben ismertebbé tegyék a Brujeriát. Nem sokkal ezután a nagy áttörés is megtörtént, és 2003-tól kezdve már színpadon is látható a zenekar.
A bandán belüli jövés-menés mindig természetesnek számított, így a korai felállás mára jócskán kicserélődött. A legnagyobb érvágás alighanem a riffmester Dino Cazares 2005-ös kiválása volt, aki nem sokkal később művésznevét használva Asesino cégér alatt indított új, hasonló projektet. Az alapító tagok közül mára már csak Brujo és Fantasma maradtak, mi több, ők a két állandó latin tag a bandában, a többiek gyaníthatóan még csak spanyolul sem tudnak, ettől függetlenül a Brujeriát ma is a legtöbben mexikói zenekarként ismerik, habár a valóságban soha nem volt az. Persze amíg az arcát mexikói zászlóba burkoló és macsétát lóbáló bőrmellényes Brujo a zenekar első számú arca, addig ez aligha lesz másképp. Rendre újabb és újabb pletykák merülnek fel az esetleges új lemezt illetően, melyet a tagok ugyan sosem cáfolnak, azonban konkrétumot sem árulnak el soha. Manapság már a kamerát sem kerülik konzekvensen, ami a ritka, de rendszeres koncertezést tekintve már nem is olyan meglepő. Javarészt Észak- és Dél-Amerikában turnéznak, de már többször átruccantak Európába is.
{youtube}3bR-LK2xYhE{/youtube}
Turnéik során megfordulnak a legkisebb klubokban éppúgy, mint a legnagyobb fesztiválokon. A zenekar konkrét összetételét többnyire továbbra is a „ki hogy ér rá” tényező határozza meg, jó példa erre az eddigi egyetlen magyarországi fellépésük, amikor is 2009-ben a Sziget Fesztivál egyik sátrában mindössze négyen adtak koncertet a csekély számú közönségnek, melynek során még az egyik technikusnak is aktív színpadi szerep jutott.
{youtube}dSSQ_a26kIo{/youtube}
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy például Brujo vokálja kimondottan borzalmas élőben, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy Brujeria koncert nem feltétlenül a vájt fülűek csemegéje, viszont akik mégis kíváncsiak rá, azok számára jó hír lehet, hogy december folyamán egy kisebb kelet-európai körútra érkeznek, ami ugyan hazánkat elkerüli, de Prágában vagy Kassán is el lehet majd őket csípni, és akár az sem mellékes, hogy Dino Cazares pedig a Fear Factoryval az A38-on teszi tiszteletét december 2-án. Ezen felül még november végén napvilágot lát az első Brujeria tribute válogatáslemez Quijotizmo címmel, melyen spanyol zenekarok tisztelegnek a metálvilág első számú banditái előtt.