Innen aztán nem vezet út igazából sehova sem, az is nagy eredmény volt, hogy egyáltalán egy földutat járhatóvá tettek, így legalább az összeköti San Miguelt Uniónnal a körzet székhelyével. A kátyús földúton jó harminc percet lehet zötykölődni, mire San Miguelbe érsz. Esőben a “camino” járhatatlan, mert a hidat rendszeresen elmossa egy patak.
A több generáció óta San Miguelben gazdálkodó közösség életét azonban a termőföld bekerítések és az intenzív mezőgazdaság okozta környezetszennyezés fenekestül felforgatta – elapadt az ivóvíz mivel a természetes forrásokat a műtrágyák mérgezték. Víz hiányában a gyerekek a parazitafertőzésektől szenvedtek, lesoványodtak, bőrükön mindenféle sebekkel és karikás szemekkel meredtek a semmibe. Több ilyen faluban jártunk, ahol a 4-5 éves gyerekek egy megtört hetvenéves tekintetével néznek rád.
14-15 évesen kevés más alternatíva állt a helyi fiatalság előtt, mint Asunción valamelyik nyomornegyedében kikötni. Ez pedig egyenlő a bűnözés, a prostitúció és a kábítószer világával, de még a legjobb esetben is csak totális kizsákmányolás és jogfosztottság jutott osztályrészül a spanyolul alig tudó, analfabéta gyerekeknek. A felnőtteknek sem volt jobb a helyzetük. Nem volt munkájuk – az iparosított mezőgazdaságban az exportra termelt gyapot- és szójaföldeken alig volt szükség a napszámosra – így egy egész generáció lelkileg megnyomorított alkoholista férfi nevelődött ki a környéken. Pár év alatt a környezetével az idáig harmonikusan együtt élő büszke paraszt a saját földjén lett koldus.
A közösség a kilencvenes évek derekára valószínűleg felszámolta volna magát, ám szerencsére a józan paraszti ész az utolsó pillanatban mentette meg a települést. A San Miguel-i anyák, látván közösségük siralmas helyzetét bizottságba tömörülve próbáltak megoldást keresni gondjaikra, míg valljuk be, a férfiak jó része, és tiszetelet a kevés kivételnek a masszív lerészegedést választotta napi programjaként.
A lakosság esze, az Anyák Bizottsága előtt nyilvánvaló volt, hogy ivóvíz nélkül nincs jövője a telepnek. Ekkor létesített kapcsolatot a nőszervezet, a Comité de las Madres, az ACADEI parasztszervezettel. Az ACADEI kapcsolatrendszere révén a svájci Helvetia civil szervezet, valamint a Svájci Vöröskereszt közreműködésével fúrták az első artézi kutat. A szkeptikusok, földesurak és léhűtők minden kritikája ellenére a projekt átütő siker volt, mára San Miguelben még öntözésre is lehet használni a földből feltörő vizet.
Ám az ivóvíz nem minden. A jövőre nézve a fiatalságnak San Miguel még mindig nem tudott megfelelő alternatívával szolgálni. A modern mezőgazdaságnak nem volt már szüksége a parasztra, a paraszt fia pedig föld hiányában nem tanulta meg apjától a földművelés csínját-bínját, ily módon az egész létforma került veszélybe. (folyt.)