Ha létezik az amerikai konteninesen bipoláris bajnokság, az alighanem a déli földrész Svájcaként emlegetett Uruguayé. Az ország futballja rendkívül mély gyökerekkel rendelkezik, nyugodtan kijelenthető, hogy a sportág egyik nemzetközi úttörője, és a múlt század első felében egyik nagyhatalma volt. Elég, ha csak arra gondolunk, hol rendezték 1930-ban az első világbajnokságot, és hogy azt melyik csapat nyerte, de említhetnénk a Celeste húsz évvel későbbi duplázását is, amellyel a későbbi viszonylagos gyors visszaesés ellenére még mindig nagyon előkelő helyet foglal el a vébéelsőségek terén.
Ennek megfelelően természetesen a klubélet is példás múltra tekint vissza, és e tekintetben viszont talán jobban illene rájuk a „Dél-Amerika Skóciája” jelző, mivel a Peñarol és a Nacional együttesei kezdetektől fogva toronymagasan a mezőny fölé emelkednek, és a bajnokság gyakorlatilag kettejük rivalizálását jelenti. Az ország demográfiai és gazdasági tagozódásából kifolyólag – szélsőséges módon minden Montevideoba és vonzáskörzetébe koncentrálódik – szinte valamennyi klub fővárosi illetőségű, amely így a La Plata torkolat túlsó partján elterülő Buenos Airessel egyetemben nyugodt szívvel nevezhető a latin-amerikai futball bölcsőjének. Így alapították meg javarészt brit munkások 1891-ben Montevideo belvárosában a nem túl hangzatos nevű CURCC (Central Uruguay Railway Cricket Club) egyesületet, melynek keretein belül szinte egyből otthonra lelt a foci is. Miután a klub futballszekciója 1913-ban levált a vasúttársaságról, felvette a városrész nevét, így lett Peñarol, amelyet ettől fogva is a szegényebb rétegek, túlnyomórészt a bevándorlók csapataként aposztrofáltak. A Nacional 1899-ben két korábbi egyesület összeolvadásával született meg az akkori CURCC tőszomszédságában – mint azt neve is mutatja – az első nem külföldi alapítású klubként.
Mivel kezdetektől fogva az ország nemzeti elitjével azonosították, a kézzel fogható társadalmi ellentétek következtében a Peñarollal való rivalizálásnak hamar komoly hagyománya lett. Kettejük dominanciáját mi sem szemlélteti jobban, mintsem hogy az eddigi 112 bajnoki szezonból 90-et (!) a Bányászok (46) illetve a Trikolórosok (44) csapata nyert meg, és a liga professzionálissá válását követően, egészen 1976-ig (!) nem tudott más csapat az élen végezni. Nemzetközi hírnevüket bizonyítja, hogy a Libertadores Kupa első két kiírását a Peñarol nyerte meg, megtoldva ezt később hárommal, míg a Nacional is háromszor hódította el a trófeát. Összecsapásaik alkalmával – habár mindkettejüknek megvan a saját kisebb arénája – rendre megtelik a hatvanötezer férőhelyes Centenario Stadion, és szinte az egész ország fekete-sárgába vagy fehér-kék-pirosba öltözik. Ezen tények ismeretében szó szerint csodaszámba ment, hogy 1987 és 1991 között zsinórban öt esztendőn keresztül egyikük sem tudott uruguayi bajnok lenni. Azóta persze minden visszatért a „normális” kerékvágásba, és némi túlzással egymásnak adogatják a serleget, ami tavasz óta épp a Nacional vitrinjében pihen.
Iménti találkozójukat a Peñarol várhatta kedvezőbb helyzetben, mivel vezetik a tabellát és komoly győzelmi szériát tudhattak magukénak, míg a címvédő két egymást követő vereséggel „melegített” a rangadóra, és csak a negyedik helyezést foglalták el, igaz, csak négy ponttal maradva le a rivális mögött. A mérkőzésen aztán két ellentétes félidőt láthatott a publikum. Az első játékrészben a hazaiak (helyesebben a pályaválasztók) domináltak, míg a másodikban inkább a Nacional játszott fölényben, azonban hiába szerepelnek mindkét oldalon olyan rutinos támadók, mint a volt Juventusos Marcelo Zalayeta, vagy az Internazionale együttesében sok évet lehúzó Alvaro Recoba, egyik csapat sem tudott a hálóba találni. Maradt tehát a nulla-nulla, amellyel természetesen egyik gárda sem lehet nagyon elégedett, azonban az előzményeket ismerve túlzottan csalódott sem. Jövő májusig még rengeteg idejük van, hogy eldöntsék a bajnokság sorsát pláne, hogy az sem kizárt, hogy az örökké lesben álló Defensor vagy Danubio csapatai közül épp jövőre lepi meg őket valamelyik.