Az elnökjelöltek esküsznek – mindent jobban csinálnak majd: Capriles esküszik, hogy gyorsan átalakítja Venezuelát, közelebb hozza újra a nyugati normákhoz. Chávez esküszik, hogy ezentúl jobb elnök lesz – az ígéretek gyorsabban valósulnak meg, tovább csökken a szegénység, az eddigi tapasztalatokat okosan használja majd fel. Az egyetemi diákok esküsznek, hogy megvédik a választások eredményét – bármi legyen is az.
Venezuela hangulatát ez fejezi ki most a legjobban: mindenki esküszik, hogy itt nem lesznek zavargások, a választások demokratikusak és mindenki tiszteletben tartja azok eredményét. S erre meg is van minden remény – mondják mérsékelt megfigyelők – annak ellenére, hogy a külföldi sajtóban már egészen vad spekulációk is napvilágot láttak – a rendbontásokról, a zavargásokról, az áldozatokról.
Caracas egy felbolydult méhkas: ahogy a városnegyedek arculata az ott élők anyagi lehetőségei szerint változik, úgy változnak a kiragasztott választási plakátok is. Az elegáns negyedekben Capriles, az egyesült ellenzék jelöljének megnyerő arca néz le az autók araszoló áradatásra. Még a Chávez által alapított ingyenes egészségügyi diagnosztikai központ homlokzatáról is ő mosolyog – s ahogy halad az idő, egyre határozottabban ígéri, hogy nem nyúl ellenfele szociális vívmányaihoz.
Vannak szavak, amelyektől már a kampány elején búcsút mondott: így már nem hangzik el a liberális gazdaságpolitika neve, a piac minden eldöntő szerepe kifejezés sem. Ezzel – jól tudja – ma nem lehet választást nyerni Venezuelában. S az olajipar privatizációja is a háttérbe került: Capriles ma brazil mintájú átalakulást hirdet.
A középrétegnek számító negyedekben már vegyes a kép – Capriles és Chávez arcképe jól megfér egymás mellett. Ugyanazon az oszlopon kapnak helyet és itt egyikük sincs erőfölényben. A kereszteződésekben sárga és narancssárga színű trikóban fiatalok szórólapokat osztogatnak, leállított autóikból hangos zene szól. Nem tolakodnak, nem kellemetlenkednek, akinek kellenek a szórólapok, annak odanyújtják: nem tűzik a szélvédőre, nem verik az ablakot.
Amint beérünk a munkások lakta kerületekbe, megváltozik a kép: Chávez és a piros szín mindent eláraszt. Itt a piros és a Chávezi szív dominál, vagyis Venezuela szíve – némi túlzással szólva! Bár kísérőm nem éppen ezt tartja túlzásnak, hanem azt nehezményezi, hogy a szivet a elnök kisajátította. Fe sem merül, hogy a szív nem ebbe a témakörbe való – persze, ez is latinamerika.
Az utcaképet egyszerűbb házak, építkezések, útépítések uralják és szinte minden sarkon kisebb csoportosulás: piros trikóban osztják a meghívót az elnök caracasi nagygyűlésére: legalább négyszázezer embert jósolnak a csütörtök esti hatalmas megmozdulásra, de már most, délután is egymást érik a hangszórókkal felszerelt, dudáló autók – mintha egész Caracas esküvőre sietne.
A fiatalok itt hangosabbak, mint a jobb negyedekben, de szintén nem erőszakosak, nem inzultálják az autósokat, nem nyomják oda a véleményüket tartalmazó lapokat. Zenéjük kétségtelenül erősebb, többen vannak és önmagában a piros sokkal intenzívebbé teszi a mindennnapi kampányéletet. Fiesta van – s ez nem is baj, vélik sokan.
Ezzel együtt Chávez óva int: még nem győztünk, még ne ünnepeljünk, csak egyszerűen menjünk el szavazni – mondja. A távolmaradók veszélybe sodorhatják az eddig történteket és nem győz emlékeztetni: a fiatalok jövőjére, az oktatás ingyenességére, az egészségügyi ellátás megszervezésére, az ingyenes klinikákra emlékeztet. Ezekre kell szavazni – mondja. S az olajra, ami gazdaggá tette, de egyben csapdába is ejtette Venezuelát – de ez egy következő történet része.