A másik pedig akkor, amikor, szintén töksötétben, egy kialudt gyertyával a kezemben próbáltam átverekedni magamat egy vízesésen, egy vízzel telt barlangban. A vicc az egészben az, hogy ez a két helyzet 24 órán belül követte egymást, ráadásul mindkettőbe azért keveredtem bele, mert el akartam jutni a világ egyik legnyugisabb helyére, a guatemalai Semuc Champeybe.
Mivel a guatemalai távolsági közlekedés nem éppen hatékony, Floresből egy turistákat szállító kisbusszal terveztem eljutni Semuc Champeybe. Ezek a 10-12 fős mikrobuszok az ország fő turistalátványosságai között közlekednek, és bár a nyugati pénztárcán nem ejtenek halálos sebet (20-30 dollár egy 5-6 órás útért), a helyiek számára megfizethetetlenül drágák. Én, amikor lehetett, a guatemalaiakkal együtt zötykölődtem a kiszuperált amerikai iskolabuszokon ezen összeg töredékéért, de a Flores-Semuc távon ez rengeteg átszállással és macerával járt volna, 6 óra helyett két teljes napba telt volna az út. Úgyhogy kifizettem a drágább kisbuszt, remélve, hogy így délutánra Semucba érek. Ez össze is jött volna, ha egy felhőszakadás nem mossa el az egyik hidat.
Már egy órája úton voltunk, amikor a sofőrt felhívták a mobilján, hogy ezt megmondják neki. Angolul nem tudott, úgyhogy megkérdezte, ki beszél spanyolul. Én voltam az egyetlen, így én fordítottam a többieknek angolra. Kilencen voltunk összesen, két ausztrál, egy angol, egy kanadai és négy izraeli. Elmosta az áradás a hidat, mondta a sofőr, kerülnünk kell, talán egy órával lesz hosszabb az út. Rendben, mondták a többiek. Lekanyarodtunk az útról, mindenféle lehetetlen földutakra, többször eltévedtünk, végül az egy órából három lett, de sikeresen túljutottunk az első folyón, a másodikon meg már volt egy komp, ami vízállástól függetlenül zavartalanul üzemelt. Amikor átértünk a folyó túloldalára, megálltunk ebédelni. Ezt a pillanatot választotta ki a sofőr, hogy közölje velem: a három óra plusz út miatt fejenként öt dollárt fog beszedni tőlünk, és ezt fordítsam le angolra. Lefordítottam, és ezzel kezdetét vette a közép-amerikai utam egyik legbizarrabb jelenete: egy másfél órás, vérre menő alku, amit a kisbusz többi utasa és a sofőr folytatott fejenként öt dollár miatt.
Néhány évvel ezelőtt, még az egyetemen részt vettem pár interkulturális kommunikációs tréningen, amiknek gyakorlati haszna nem sok volt, de legalább azt a jóleső, pozitív üzenetet közvetítették, hogy különböző kultúrákból származó emberek, ha megértik egymás álláspontját, egyezségre tudnak jutni. A guatemalai országút mellett, a dzsungelben kiderült, hogy a valóságban erről szó sincs: tíz perc alatt mindenki tökéletesen felfogta, hogy mit mond a másik, de eszük ágában nem volt engedni a saját igazságukból. A sofőr azt állította, hogy neki csak annyi pénzt adtak, amennyiből az eredetileg tervezett távra elegendő benzint tud venni, és a kerülőút miatt újra kell tankolnia. Ezt simán elhittem, ismerve a latin-amerikai kisvállalkozások alacsony likviditását. Öt dollárról lévén szó, a magam részéről gond nélkül belementem volna – a többiek azonban hallani sem akartak róla.
Az angolszászok azzal érveltek, hogy az üzlet az üzlet, ha ők kifizették a szolgáltatás árát, akkor a sofőr legyen szíves azt a szolgáltatást elvégezni. Ezzel az állásponttal is tudtam azonosulni, végül is nem mi tehettünk arról, hogy a hidat elmosta az eső. Az izraeliek pedig egész egyszerűen azt mondták, hogy a sofőr csak kitalálta ezt az egész kerülőutas dolgot, nem is mosta el az eső a hidat, csak át akar minket verni. Mi tagadás, ezt az álláspontot sem volt nehéz magamévá tennem. Én tehát, amíg fordítottam, arra a következtetésre jutottam, hogy lehet, hogy mindenkinek igaza van – de továbbra is úgy gondoltam, hogy öt dollár miatt semmi értelme cirkuszolni.
Pedig a java még csak akkor kezdődött. Egy elmérgesedő konfliktus közepén tolmácsolni nem egy leányálom: az angolszászok szószólója egy nagydarab ausztrál srác lett, az izraelieké egy arrogáns kiscsaj, és mindketten velem kezdtek el üvöltözni, hogy amit a sofőr mond, az hülyeség. Hiába mondtam, hogy én nem a saját véleményemet mondom, hanem a sofőrét, attól még én voltam az az ember, akinek az arcába kiabáltak. Ráadásul, bár a sofőr nem tudott angolul, azért pár szót megértett – például azt, hogy asshole és bullshit. Erre előjött belőle a latin önérzet, hogy őt holmi gringók és zsidók ne sértegessék, és bejelentette: egy tapodtat sem hajlandó tovább menni, amíg nem fizetünk mind a kilencen, és amíg összegyűjtjük a pénzt, addig ő ledől sziesztázni. És le is dőlt egy fa alá, a szemére húzva a baseball-sapkáját.
Az izraeliek megpróbáltak stoppolni, de a normál buszok csak a következő faluig mentek: esély sem volt rá, hogy még aznap megérkezzünk Semuc Champeybe, ha nem fizetünk a sofőrnek. A kerülőút és a szarakodás miatt négyórás késésben voltunk, és elkezdett sötétedni. A kiszolgáltatottság tudata végül megoldotta a helyzetet: szitkozódva, de mindenki fizetett, és végre elindultunk. Az angolszászok puffogtak, hogy bepanaszolják majd a sofőrt, felírják a nevét fórumokra, írnak a Lonely Planetnek. Közben eleredt az eső, alkonyodott, az út pedig beért a hegyek közé, és egyre kacskaringósabbá vált.
Egyszer csak az egyik kanyarban oldalra borult egy háromkerekű, fedett kismotor, egy tuk-tuk. Az utasok remek reflexxel kiugrottak – bizonyára nem először csináltak ilyesmit – a szélvédő pedig kiesett, de nem tört össze. Senki nem sérült meg, visszarakták a szélvédőt, aztán mentek tovább. Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy talán jobb lett volna ezt az útszakaszt nem esőben és sötétben megtenni. Az angolszászok is erre a következtetésre juthattak, mert abbahagyták a puffogást. Aztán teljesen sötét lett, és a sofőrünk hirtelen a fékbe lépett. Egy autó állt keresztben az úton, orral az árokban, mellette pedig gyerekek jajveszékeltek. A sofőr kipattant a kocsiból, és elrohant – segíteni, gondoltam. Eltelt öt perc, a gyerekek (akiket már nem láttunk, csak hallottunk) keservesen sírtak. Ekkor az egyik angolszász elmondta, hogy az egyik haverját így rabolták ki egy másik guatemalai országúton: balesetet színleltek, aztán amikor megállt a kisbusz, álarcos rablók dugták be a puskacsövüket az ablakon, és mindenkitől mindent elvettek.
Vannak információk, amelyek ismerete nem kifejezetten javít a problémás helyzeten. Ez például pont ilyen volt: mindenki bepánikolt. Eltelt további tíz perc. Amikor már azt hittük, hogy itt a vég, a sofőr visszajött. Nincs semmi komoly baj, mondta, a gyerekek csak a sokk miatt sírnak. Hívott mentőt, mert az egyik utasnak vérzett a karja, fél órán belül várható, addig a laposüvegéből töltött rumot a sebre, minden rendben van, mehetünk. És elindult: innentől kezdve a maradék két órában mindenki néma csendben ült és bámult maga elé. Senki nem kattogott már az öt dolláron, nem terveztek panasztételt: egyszerűen szerettünk volna egészben megérkezni.