A Colonel Oviedo városától gyakorlatilag vonalzóval húzott nyomvonalat nem sokkal később sorkatonák ezrei változtatták országúttá, ami nem lehetett egyszerű feladat az Alto Paraná igencsak vendégmarasztaló őserdeiben, dehát ha egyszer Edgar L. Insfrán belügyminiszter úr így döntött, akkor így kellett lennie.
A szűz terület gyorsan fejlődésnek indult: 1960-ban már gombamód szaporodtak a települések, és irtották a transzatlanti őserdőt bőszen. A semmiből kinőtt Minga Guazú, ami ma fontos ipari központja a tartománynak, illetve a Paraná partján a mai Ciudad del Este.
A város alapítása után jó párszor nevet váltott, kezdve a Puerto Flor de Listől a Puerto Presidente Alfredo Stroessner át egészen a mai nevéig a “keleti városig”, azaz Ciudad del Estéig.
A mintegy félmilliós települést az 1965-ben megnyitott “Puente de la Amistad”, azaz a barátság hídja kapcsolta össze brazil testvérével, Foz do Iguaçuval, illetve a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe. Persze mindennek ára van, a híd építése során tovább folytatódott a Selva Transatlántica irtása, így mire Ciudad del Este – a kertek városa – prosperálni kezdett, gyakorlatilag csak mutatóba maradt az őserdőből.
Az igazi fellendülés azonban 1975-ben következett be, amikor is a hatalma csúcsán lévő Stroessner aláírta azt a szerződést a baráti Brazíliával, aminek nyomán létrejött a világ legnagyobb gátja és egyben vízierőműve, az Itaipú Binacional.
Az Itaipú egy hatalmas betonmonstrum a Paranán, amit már csak megközelíteni is hátborzongató élmény. A 196 méter magas gát 8 kilométeren át tartóztatja fel a nagy vízhozamú folyó árját.
Az észak-amerikai segítséggel épített gátat egy államközi cég irányítása alá vonták, ez lett az Itaipú Binacional, amelyben brazil és paraguayi szakemberek együtt közigazgatják a 14 000 MW teljesítményű szörnyet, mely jelenleg a legtöbb energiát termelő vizierőmű a világon.
A guaraníról hangoskőnek fordítható építmény a világ második legnagyobb gátja, az általa duzzasztott tó 1400 négyzetkilométeren terül el, egy rezervátumot létrehozva, és mellékesen 15 települést elárasztva, mely nyomán ezreket telepítettek ki otthonukból, csak úgy, mint ahogy ez a Yacyretá gát esetében történt. Bár a kitelepítettek kaptak némi kártérítést és új lakóhelyet, a többnyire halászatból és mezőgazdaságból élő, részben őslakosok partra vetett halként vergődtek Ciudad del Este vagy Encarnación nyomornegyedeiben. Pár generáció alatt gyermekeik nagy százalékban a drog vagy az emberkereskedők rabjai lettek.
Például Yacyretá gát nyomán kitelepítettek leszármazottai adják az encarnacioni buszállomás környékén futtatott crackon élő gyermekprostituáltak nagy részét.
Természetesen a gát tagadhatatlanul megoldotta az elektromos energia ellátásának kérdését az országban, talán még a legeldugottabb településen is van áram, a helyiek számára is hozzáférhető áron.
Az Itaipú, bár energetikai szempontból nélkülözhetetlen – mindössze két turbinája Paraguay hetvenkét százalékát ellátja elektromos árammal –, Brazíliának érte meg jobban. A legendák szerint a paraguayi tárgyalófél az előzékeny brazil vendéglátók által felkínált hölgyek, valamint az elfogyasztott cachaçától terhes fejjel ült az asztalhoz, így az aláíráskor több nullát látott, mint ami valóban a papíron volt. Ily módon az energiaéhes Brazília a piaci ár töredékéért kapta az elektromos energiát a paraguayi fölöslegből.
A Binacional másfelől Paraguay legirigyeltebb munkahelyei közé is tartozik. Aki ide bekerül, európai léptékkel is jó fizetést kap, a mindenféle béren felüli juttatások mellett. Ingyenes oktatás a gyerekeknek, egészségbiztosítás a családnak, nyaralás, egy szó, mint száz, a Binacionalból dől a pénz.
A gátnál tett látogatásom során olyan modern buszokkal szállították körbe az érdeklődőket, amikról egy-egy európai busztársaság is csak álmodni merne. Az Itaipú bevételeinek egy részét társadalmi célokra fordítja, a gyógynövények termelésétől a gyermekétkeztetésig mindenféle projekteket támogatnak.
Az éjszakai látogatás zenei aláfestéssel egészen földöntúli élmény volt. Szemrevaló műsorvezetőnők konferálták fel a gátat, ami addig az éjszaka sötétjében rejtőzött, csak néhány jelzőfény sejttette, hogy mekkora építmény áll előttünk. Néhány általam is érintett statisztikai adat pufogtatása után a hangszórók a Tűzkerekek és valami horrorfilm zenéjének lehetetlenül monumentális keverékét kezdték játszani, majd a betonóriáson egymas után gyúltak ki a reflektorok.
A zene- és a fényjáték csúcsán a kisgyerekek vezényszóra a korláthoz rohantak, és szájtátva meredtek a gátra, a patrióták, illetve a kiváló mérnöki munka csodálói tapsviharban törtek ki, én meg csak bámultam, mint borjú – ez esetben – a vasbeton kapura. Ezek után már értelmet nyert a köbméterek, kilométerek, megawattok és még nem tudom én milyen mértékegységek milliói és tízezrei, bevallom, egy pillanatra elkapott az a lelkesedés a civilizáció vívmányai iránt, ami anno a korai XX. század futuristáit megcsaphatta egy-egy majdnem 100 km/órával száguldó gőzmozdonyt látva, és már szinte büszke voltam rá, hogy a pompás emberi civilizáció részét képezem.
Ha ez a csoda nem is három napig, de egy jó harminc percig tartott, aztán már kalauzoltak is vissza minket a Star Trekből kölcsönzött buszokra. Egy óra múlva pedig már a belvárosban kerülgettük a mezítlábas, nejlonsátrakban lakó indián gyerekeket, akik folyamatosan “dame cinco mil señor” mondatot hadarva koldultak, ez esetben pénzt, de amúgy ételt, ruhát, bármit, néha pedig el-el tűntek egy kapualjban, hogy mélyet szippantsanak a ragasztóval teli zacskókból. (folyt.)