Latin-Amerikában ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem érik egymást a dzsungelek: igazából csak kettő nagy van, a hatalmas amazóniai és a jóval kisebb közép-amerikai. A kontinens többi része pedig hegység, fennsík, sivatag, pampa, mérsékelt égövi erdő-mező, vagy akármi más.
Persze senki ne gondoljon holmi Indiana Jones-os kincskeresésre, nem öltem anakondát puszta kézzel, nem petéztek hangyák a sebeimbe, nem falták fel az útitársaimat a piranhák. Ilyesmi legfeljebb Amazóniában fordulhatott volna elő, de a közép-amerikai dzsungel ennél jóval szelídebb hely. Először is, eredetileg nem is volt dzsungel, és most sem teljesen az.
A Yucatán-félszigetet és Guatemala északi részét beborító őserdő ugyanis azután nőtt oda, hogy a maja civilizáció összeomlott. Az i. sz. első évezredben ez a környék egy gondosan megművelt vidék volt kukoricatáblákkal, vízgyűjtő rendszerekkel és hatalmas városokkal. Aztán jött az összeomlás, aminek okain azóta is vitatkoznak a tudósok, mindenesetre a terület túlnépesedett, a maják egy része éhenhalt, másik része elvándorolt a hegyek közé, a harmadik része pedig ott maradt a városok romjai közelében, és békésen vadászgattak, gyűjtögettek és nézték, ahogy az egykori civilizációjukat elborítja a 30-40 méter magas fákból álló dzsungel.
A dzsungelben tehát azoknak a majáknak a leszármazottai laknak, akik annak idején óriási piramisokat építettek és 2012-re megjövendölték az univerzum új ciklusba lépését (és nem a világvégét). A mai maják ennél jóval szerényebbek: földet művelnek, színes szirszarokat próbálnak rásózni a turistákra, és a tanultabbak idegenvezetőként dolgoznak a romvárosokban. Amelyekből különben annyi van, hogy a legtöbb helyen még egy kapavágást sem végeztek el a régészek. Általában konstatálják, hogy na, itt is van egy 50×50 méteres alapterületű piramis, amit benőttek a fák, aztán mennek is tovább, mert már láttak több száz, ha nem több ezer ugyanilyet.
A guatemalai dzsungelnek Livingstonból indulva vágtam neki. A Karib-tenger partját elhagyva felfelé hajóztam a Río Dulce folyón, és már néhány kilométer után látszott, hogy itt egy másik világ kezdődik. A folyót mindkét oldalról sűrű őserdő szegélyezte, a parton itt-ott cölöpökön álló, pálmatetős házak álltak, a vizet pedig sok helyen tavirózsa-levelek borították. Egy alkalommal maja gyerekek eveztek a csónakunk mellé, hogy magokból és kagylókból készült nyakláncokat, vagy teknősbéka-páncélokat kínáljanak fel megvételre.
Aztán az őserdei idillnek hirtelen vége szakadt, és egy zajos városba érkeztünk, ahol rengeteg luxusjacht állt a kikötőben. A várost Río Dulcének hívták, akárcsak a folyót, és itt szokták kikötni a Karib-tengeren hajózó milliomosok a hajóikat a hurrikánszezonra. A parttól távol, dombok között meghúzódó kikötő ugyanis a hurrikánoktól leginkább védett hely a Karib-tenger nyugati medencéjében. A kikötőbe természetesen nem lehet csak úgy lesétálni és a hajókat fotózni: ha viszont valaki állást keres egy luxusjachton, akkor október táján Río Dulcében a helye.
Amúgy végig, amíg a guatemalai dzsungelben voltam, ezt a kettősséget éreztem. Csónakázó maja gyerekek, aztán egy óra múlva egy luxusjacht-kikötő. Teherautók hátuljában utazó guatemalaiak, aztán egy légkondis busz a turistáknak (amivel eljutottam, öt óra alatt, Río Dulcéből Floresbe). Őserdő jobbról, őserdő balról, aztán hirtelen egy hatalmas pláza és egy Burger King a környék turistaközpontjában, Floresbe. (folyt.)