A magas, elegáns fiatalember ezt követően megismételte a győzelmét, és újra elhozta a párbajtőr aranyát a latin-amerikai kontinensre – ezúttal az Egyesült Államokból. Vagyonos család sarjaként már gyermekkorában Párizsba került tanulni – egy katonai iskolába. Ugyanakkor az olimpiai aranyérem megszerzésekor azt kérte, hogy a kubai zászlót emeljék magasba, annak ellenére, hogy a szigetország még spanyol gyarmat volt. Ez hazája soha nem felejti el neki.
A sport mindig is népszerű tevékenység volt a szigetországban, és 1959-ben a kubai forradalom győzelem után is az maradt. A vívás különösen népszerű volt, szinte minden olimpián jelen voltak a kubai vívók, pedig 1976-ban a sportágat nagy veszteség érte : az egész ifjúsági válogatott azon a gépen utazott, amelyet merénylők felrobbantottak. Mindenki életét vesztette.
A kubai Rolando Túcker szintén olimpitörténelémet írt: az első latin-amerikai és kubai aranyérem után 15 évvel ő volt az első szinesbőrű résztvevője volt a világversenynek. A vívás hagyománya sajnos vezsélyben van, vélik Kubában: 2012-ben Londonban nincs kubai csapat a vívók között. Erre eddig két alkalommal volt csak példa: 1928-ban és 1956-ban.
A napokban jelent meg Havannában egy könyv az első nagy vívóról, Ramón Fonstról és szerzője egy másik vivó: Irene Forbes. Ő 10 éven keresztül volt a kubai vívóválogatott trénere, de korábban maga is aktív sportoló, és edzőjétől sokat hallott a néhai mesterről, Ramón Fonstról. Ez adta az alapot ahhoz, hogy könyvet írjon a sportlóról.
– Bár Fonst gyerekkorától Franciaországban nevelkedett, mindig Kuba lebegett a szeme előtt, kubainak tartotta magát: 1904-ben például kérvényezte, hogy egy kubai vívócsapatot alakíthasson. Ez lényegében nemzetközi csapat volt, mert kubaiak mellett amerikaiak is voltak a tagjai között, de a csapatot mégia kubainak nevezték. A sportoló később visszatért Kubába, a családi birtokon tartotta az edzéseket és utoljára 72 évesen vet részt versenyen – mondja az írónő. (BBC)