Tiszta idő azonban gyakorlatilag nincsen Monteverdében: a kilátást felhők takarják, amelyek nem fenn a magasban vonulnak, hanem lelógnak egészen a fák koronájáig. Monteverde a világ csekély számú felhőerdőinek egyike, ahol állandóan nedves az idő, hihetetlenül dús a növényzet, és az erdő telis-tele van páfrányokkal, liánokkal, valamint a fák törzséről lecsüngő mohával és orchideákkal.
A felhőerdőt (angolul cloud forest, spanyolul bosque nuboso) magyarul hivatalosan köderdőnek hívják, de ez egyrészt nem hangzik olyan jól, másrészt Monteverdében tényleg felhők jönnek-mennek, időnként beborítva az erdőt és benne az embert, nem pedig valamiféle köd száll le a fák közé. Felhőerdők ott alakulnak ki, ahol a hegyek elég magasak ahhoz, hogy a vonuló felhők beléjük ütközzenek. A különleges ökoszisztémák alapja ennek megfelelően az állandó nedvesség, ami a növényzet elképesztő burjánzását idézi elő. A hegyek tetején elterülő, nehezen megközelíthető felhőerdők ráadásul rengeteg olyan növény- és állatfajnak nyújtanak menedéket, amelyek az alacsonyabban fekvő vidékekről már kiszorultak. Monteverdében található a világon a legtöbb féle orchidea: összesen több, mint háromszáz faj él a nemzeti park területén. De van többezer egyéb növényfaj, továbbá emlősök, madarak és kétéltűek százai, a quetzaltól a tarantulapókig, a mérgező békától a lajhárig.
A tulajdonképpeni nemzeti parkban 13 kilométernyi túraösvény van megnyitva a látogatók előtt, amiből én talán nyolc kilométert jártam végig. Az erdő hangulata elképesztő: amikor épp megérkezett egy felhő, akkor tíz méternél tovább nem lehetett látni, ráadásul a magas páratartalom miatt folyamatosan potyogtak a vízcseppek a levelekre, úgyhogy minden irányból állandóan hallatszott valami neszezés. Nagyon lassan haladtam előre: csomószor megálltam nézelődni, a részleteket megfigyelni. Quetzalt sajnos nem láttam, de volt rengeteg össze-vissza röpködő kolibri. Orchideák is voltak szép számmal, meg broméliák, meg egy csomó virág és bogyó.
A folyamatos nyirkosság nem volt zavaró, a hőmérséklet nem lehetett több 25 foknál, és szúnyogok sem nagyon voltak – egy trópusi dzsungelhez viszonyítva tehát a felhőerdőben nagyon jól lehetett gyalogolni. Arra kellett csak figyelnem, hogy ne álljak meg túl sok időre, mert tudtam: délután 3 körül megérkezik a menetrendszerű felhőszakadás. Ez így is lett, az utolsó egy kilométeren kapott el. Nem volt hová behúzódni, és a futásnak sem lett volna értelme: öt perc alatt a közepesen strapabíró esőkabátom teljesen átázott, a cipőm úgyszintén, de a levegő nem hűlt le, így olyan volt, mint egy júniusi záporban elázni – inkább vicces, mint bosszantó. Annak azért örültem, hogy volt a hátizsákomban egy zárható műanyag tasak a fényképezőgépnek meg az iratoknak.
Másnap egy kisebb, magántulajdonban levő erdő-darabot, a Selvatura Parkot néztem meg. Annak ellenére, hogy itt a gyalogút alig három kilométer hosszú, a belépődíj kétszerese volt a nemzeti parkénak: 20 dollár, ha jól emlékszem. Ennek az az oka, hogy a Selvatura Parkban nyolc függőhidat építettek, amelyek közül a leghosszabb 170 méter hosszú. A völgyeket átívelő hidakról felülnézetben is meg lehet szemlélni az óriási fákat, be lehet kukucskálni a lombkoronákba, vagyis olyan perspektívát nyújt, amilyet a (különben sokkal bujább) nemzeti parkban nem lehet látni.
Monteverdei látogatásomat egy éjszakai túra koronázta meg. Egy helyi túravezetővel vágtunk neki az erdőnek. Az eső végig szakadt, csatakosra áztam, de láttunk madárpókokat, imádkozó sáskát, kígyót, mérgező békákat és valami teljesen ostoba madarat, amely meg volt róla győződve, hogy a mozdulatlanság a legjobb védekezési forma még akkor is, ha tíz turista világítja zseblámpával és fotózza vakuval fél méterről. A túravezetőnk össze-vissza vitt minket az erdőben, és közben folyamatosan beszélt walkie-talkie-n a segédjeivel. Valamit nagyon keresett, de nem árulta el, hogy mit – aztán hirtelen izgatottan azt suttogta: Futás!
Futottunk, csendben, már amennyire csendben lehet futni a töksötétben, a surrogó esőkabátban, a cuppogó sárban. Aztán hirtelen a túravezető megálljt intett, és a zseblámpájával egy fa tetejére világított. Egy szürkésbarna, szőrös izé lógott egy ágon, amit soha nem vettem volna észre, ha nem tudom, hogy mit kell keresnem. De akkor már tudtam, hogy az a nagy csomó nem valami madárfészek, hanem egy lajhár.
A lajhár a kedvenc állataim egyike, és én már attól is nagyon boldog voltam, hogy tíz méterről megláthattam a fán csüngő lajhárt a zseblámpák fényében. Az addig békésen vegetáló szőrcsomó azonban hirtelen megmozdult. A lajhár elindult lefelé! A legkevésbé sem zavarta, hogy lentről világítják és fotózzák, nyugodtan leereszkedett a fatörzsön, megállt tőlünk két méterre, és elkezdett, nos, üríteni. Ez az egyetlen dolog, ami miatt a lajhár, hetente egyszer, lemászik a földre. Hiába vakuztuk becsülettel, a lajhárt egyáltalán nem érdekeltük: vasárnap este volt, aznapra volt beütemezve a heti móka, úgyhogy ha fotózták, ha nem, ő elvégezte, amit el kellett végeznie. Aztán átmászott a szomszédos fához, fél perc alatt felkúszott a lombjai közé és eltűnt a szemünk elől.
Orchideák ide, liánok oda, nekem ez volt a monteverdei látogatás dramaturgiai csúcspontja. És azóta még jobban tisztelem a lajhárokat. Lehet, hogy totálisan életképtelenek (milyen hülyének kell lennie ahhoz egy állatnak, hogy épp akkor másszon le a biztonságos magasból, amikor tíz zseblámpa világítja), de ennyire magasról tenni az egész világra, hát, azt jó lenne eltanulni tőle.
A szerző további írásait a http://clandestino.blog.hu/-n olvashatják.