Az embargónak köszönhetően Havanna, az amerikai kontinens egyik legfontosabb közlekedési és kulturális csomópontja teljesen elszigetelődött, és csak a Szovjetunióból érkező hajók rakománya mentette meg Kubát a teljes összeomlástól. A szovjet hajókon emellett atomtöltetű rakéták is érkeztek, amelyeknek köszönhetően a világ hajszálnyira került a harmadik világháborútól. A kubai rakétaválság a hidegháború legsúlyosabb krízise volt, ami után mindenki úgy érezte, hogy még egy ilyen dobás, és jön a nukleáris armageddon. Kubára nézve ez azt jelentette, hogy az Egyesült Államok hagyta, hadd építsék a szocializmust Floridától 140 kilométerre, csak az atomrakétákat vigyék onnan. A szocializmus pedig épült rendesen, hatalmas szovjet típusú tömbházakkal és felvonulási térrel, utóbbi közepén a híres Che Guevara-arcképpel.
A Szovjetunió azonban egyik napról a másikra összeomlott, és Kuba köldökzsinórja elszakadt. Három nagyon durva év következett, amikor gyakorlatilag semmit sem lehetett kapni, főleg Havannában, ahol még kiskertek sem voltak, hogy az emberek ott termeljék meg a napi betevőt. A Speciális Időszak alatt naponta három-négy órán át volt csak áram, a tömegközlekedés alig működött, és az átlagos kubai három év alatt kilenc kilót fogyott (amely makroadat különesen úgy súlyos, ha arra gondolunk, hogy ebbe a gyerekek és az öregek is bele vannak számolva). A nyugati megfigyelők meg voltak győződve, hogy Castro rendszere nem fogja kibírni a teljes elszigeteltséget – de aztán, valahogy, mégis kibírta.
Azóta meg az van, ami. Havanna döcögve ugyan, de működik. Pár éve kínai buszok váltották fel a szanaszét rozsdásodott Ikaruszokat. Lehet már magánszállást és magán-kifőzdét üzemeltetni, meg a turistáknak szivart árulni, aminek köszönhetően egyre több kubai él egy kicsivel jobban, mint egy évtizede. Lassan, nagyon lassan, de magához tért a város – csak éppen a régi épületek gyorsabban amortizálódnak, mint ahogy a lassan csordogáló UNESCO-segélyből fel lehet őket újítani. Havanna gyakorlatilag harminc éve megfeneklett, és ha valamit felépítenek estére, valami más leomlik reggelre.
A világ azonban nem feneklett meg Havannával együtt, sőt. A híres Mariel Boatlift óta létezik egy párhuzamos Havanna is, ami hihetetlen sebességgel fejlődik. 1980-ban Fidelnek elege lett a honfitársai folyamatos siránkozásából, és közölte, hogy el lehet innen menni. Mariel kikötőjében 1980. április 15. és október 31. között szabadon hajóra lehetett szállni, aminek köszönhetően fél év alatt 125 ezer kubai hagyta el az országot, jellemzően fiatal, tanult emberek, a nemzet színe-virága, akik egy tömbben telepedtek le a 140 kilométer széles Floridai-szoros túloldalán, Miamiban. Az azóta eltelt harminc év alatt Miami egyfajta ellen-Havannává nőtte ki magát, ahol már a polgármester is kubai, és a város olyannyira latin jelleget öltött, hogy sokan „Latin-Amerika fővárosának” hívják, vagy sopánkodnak, hogy az utolsó angol anyanyelvű, aki elköltözik onnan, majd húzza le a csillagos-sávos zászlót. Miamiban ma kétmillió kubai él, épp annyi, mint Havannában.
Hogy mi fog történni, ha a jelenlegi kubai vezetés politikai irányvonala egyszer megváltozik, arról csak találgatásokba lehet bocsátkozni. Annyi bizonyos: akármi is lesz, az a kétmillió kubai nem fog ölbe tett kézzel ücsörögni Miamiban, hanem a többségük az első adandó alkalommal visszatér majd Havannába, és minden erejével azon lesz, hogy az egész városban, sőt, az egész országban minél több tulajdont szerezzen. És, amennyiben ez sikerül, Havannából egy második Miamit csináljon. Ha sikerrel járnak, akkor Havanna a több évtizedes stagnálás után várhatóan újabb komoly átalakuláson fog átesni. És talán visszanyeri kulturális és közlekedési csomópont-szerepét, amire amúgy sokkal alkalmasabb lenne, mint Miami, amely manapság ezt a szerepet betölti.
Latin-Amerika fővárosa azonban nem lesz Havannából. Akármilyen paradox is, de a dolgok jelenlegi állása alapján Latin-Amerika fővárosának az Egyesült Államokban kell lennie. Hiszen főváros az, ahol a dolgok eldőlnek, a szálak összefutnak – Latin-Amerika dolgai és szálai pedig egyértelműen az Egyesült Államokban dőlnek el és futnak össze. Szegény Havanna pedig, amiből a spanyolok második Madridot, a szovjetek második Moszkvát akartak csinálni, valószínűleg az emigráns kubaiaknak köszönhetően lesz egy második Miami.
A havannaiak feje fölött ingatag a tető. Most azért, mert simán lehet, hogy egy szempillantás alatt leomlik magától. A nem is olyan távoli jövőben meg simán lehet, hogy egy szempillantás alatt privatizálják a háztömböt, és az új tulajdonos ledózeroltatja majd az egészet. A havannaiak viszont, akiken már jónéhányszor átcsapott a történelem, remélhetőleg ismét feltalálják magukat.
A szerző további latin-amerikai témájú írásai a www.clandestino.hu blogon olvashatóak.