Hajnali négykor még a szokásos hajnali mateszürcsölésre sem volt idő, csak a kocsiban. A “nem túl messze” fekvő Concepción egy jó 350 kilométeres autózásra található a Puente Suerte-i szállásunktól, így nem volt vesztegetni való időnk. A terepjáró utasfülkéjét Don Edgar, a parasztvezető, sofőr, rádiós műsorvezető és polgárjogi aktivista guaranía gyűjteményének kellemes ritmusai és élénk beszélgetés töltötte be.
Helynek nem voltunk bővében: elöl a sofőr és Lidia, hátul Rossi, Julio,Terka, Pablino és jómagam szorongtunk. Mivel a paraguayi reggel nem reggel cocido és chipa nélkül, így “röviddel indulás után” – ez itt olyan kétórányi autózást jelent – nagyobb mennyiségű chipát és jó pár pohár cocidót vételeztünk egy chiperiában.
Nyolc órakor érkeztünk a Núlceo 6 röplabdapályájához, ami egyben a központot is jelentette. A hatalmas lapachófa alatt néhány motorbicikli, és tererét kortyolgató fiatal tulajdonosaik várakoztak. Pár perc alatt megelevenedett a környék, ki gyalog, ki motorral futott be a foglalkozásra. Kapkodva körmöltem a “jó napot – Marcinak hívnak” mondatot garuaníul a jegyzetfüzetembe, ugyan mindenki beszél spanyolul, de Paraguayban, főleg vidéken a guaraní vagy annak a spanyollal kevert változata, a jopara a beszélt nyelv.
A közel negyven, tizenkettőtől tizennyolc éves fiatallal és két-három helyi asszonnyal a röplabdapályán kezdődött a foglalkozás.
A többéves közös munka alatt az összeszokott promotorok, TRP-dolgozók és fiatalok félszavakból megértették egymást. A Tesãi Reka Paraguay munkatársai pedagógiai szempontból példa értékű szakértelemről tettek tanúbizonyságot a több mint 10 órás munkanap során.
Az első pillanattól az utolsóig, folyékony guaraní nyelven, érdekes és magával ragadó módon oktattak a fertőző betegségek megelőzéséről, a szexuális és reprodukciós jogokról, AIDS-ről, a helyes magatartásminták fontosságáról vagy éppen a megfelelő önszervező társadalmi struktúrák kialakításáról. Tették mindezt tudományos igényű objektivitással, egy meglepően fegyelmezett fiatalság számára, ugyanis az arroyitói gyereksereget egyszerűen nem kellett fegyelmezni.
A hatórás foglalkozás alatt egyszer nem kellett csendre vagy figyelemre inteni a hallgatóságot: a gyerekek aktívan részt vettek a feladatokban, pedig minden bizonnyal a heti egyetlen szabad délelőttükön magyaráztunk nekik a tuberkolózis kezeléséről vagy az alkotmányos jogaik gyakorlásának fontosságáról.
Délben a köztiszteletben álló Ña Vito guisója, azaz marhapörköltje csillapította az éhségünket. Érdekes volt Ña Vitót – ezt a nyolc osztályt felnőttként elvégző asszonyt – arról hallgatni, hogy milyen közegészség- és oktatásügyi igényei vannak Arroyitónak, hol hibázik a Családi Egészségközpont (USF), vagy hogyan kellene katalógust vezetni a telepen élő terhes anyákról, és hogy milyen rendszert talált ki a legfontosabb adatok rögzítésére. Ironikus, hogy teljesen szakszerű és helytálló fejtegetéseire csak az állam nem kíváncsi, mivel az USF-be delegált közösségi vezetőkkel szemben legalább az érettségi az elvárás. Doña Vitoriának nincs érettségije, mégis jobban ismeri bárkinél közössége igényeit és az asentamiento egészségügyi gondjait.
Ebéd után elméláztam a látottakon és hallottakon: hát, szó szerint nem gyerekjátlék a Tesãi Reka Paraguay által tartott foglalkozás – kemény és kimerítő egy nap volt a mai, gondoltam –, majd kényelmesen hátradőltem tele hassal, hogy indulás előtt pihenjek 10 percet. Erre azonban nem akadt lehetőség. Mire az összes tányér kiürült, és helyi szokás szerint mindenki elmosta a sajátját, már jött is a felszólítás: “platóra!” – és indultunk a Núcleo 5-be, hogy ott is megismételjük az előző foglalkozást. Kiderült, hogy még csak a munkanap felén voltunk túl.
A Núcleo 5-ben már vártak ránk a gyerekek, Rossi, Pablino és Lidia ismét kellemes meglepetést okoztak, mivel ugyanazt a tananyagot, amit délelőtt már egyszer végighallgatam, most teljesen új módon, de hasonlóan érdekesen adták elő.
Az egyes részfeladatok minden esetben eltértek egymástól, ám általában a foglalkozások struktúrája egy jól begyakorolt forgatókönyv szerint zajlott. A bemutatkozás lehetett valamilyen egyszerű labdajáték, esetleg egy közösségi fejtörő, ezt követte egy bevezetőelőadás vagy vetítés, utána beszélgetés. Néha színielőadást kellett rögtönözni, néha rádióinterjút játszottunk, a gyerekek pedig szemmel láthatóan tiszában voltak a téma fontosságával, és szivacsként szívták magukba az információt.
Este hét órára végeztünk a teendőkkel, elköszöntünk a Núcleó 5 lakóitól, és nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. Don Edgar ismétcsak a fülbemászó a guaraniákkal operált, és jókat mosolygott az élénkpirosra égett orrom látványán a visszapillantó tükörben. Néhányszor marcona katonák állították meg autónkat, mint utóbb kiderült, az Ejercito del Pueblo Paraguayo, azaz az EPP tagjaira vadásztak.
Igen nehéz dolguk lehet, mert a fegyveres erők által veszélyes gerillaszervezetnek titulált banda, ha jól értesültem, legalább 15 tagból áll, ami állambiztonsági szempontból szinte elhanyagolható, ám a védelmi kiadások hizlalására és a hadsereg mondvacsinált tisztogató hadműveletekre való kivezénylésére éppen elég.
A paraguayi fegyveres erők egy altisztjével volt szerencsém beszélgetni egy hasonló tisztogató hadművelet során szerzett tapasztalatairól. Ő is – csakúgy, mint a helyi lakosság – osztotta azt a véleményt, hogy jócskán túl van reagálva az EPP-ügy. Egyesek szerint pedig az egész csak a CIA műve, hogy destabilizálják Lugo kormányát.
Este tízkor érkeztünk vissza Punta Suertébe, én pedig holtfáradtan estem be az ágyba. A munka a fiatalokkal egy hét múlva folytatódik. A Svájci Vöröskereszt megbízásában egy forgatócsoporttal látogatjuk meg Arroyitót, hogy rövidfilmeket forgassunk AIDS, HIV, nemek közötti egyenjogúság, valamint fertőző betegségek témakörében.
