Újraéledését 1902. március 23-án észlelték először. A vulkán április vége felé egyre aktívabb lett, gyakori robbanások, hamu- és kőzetkitörések követték egymást. Április 27-én kutatócsoport indult, hogy megvizsgálja a vulkánt: az Etang Secben (azaz Száraz Tengerszem – a vulkán csúcskrátere) egy tavat találtak, amelyben még kis sziget is volt – egy fejlődő vulkáni kúp.
A kitörések tovább folytatódtak és egyre hevesebbek lettek. A fővárosra hamueső szállingózott és csípős kénes gázok terjengtek a levegőben. Ezek töménysége néha már olyan szintet ért el, hogy sokan nedves zsebkendővel az arcukon közlekedtek. A vulkán környékéről vörös hangyák, százlábúak és mérges kígyók tömegesen menekültek az emberlakta környékekre. Május 3-án már gyakori és hangos robbanások borzolták az emberek idegeit. A lehulló hamu ekkor már olyan sűrű és vastag volt, hogy az utcán elnyelte a lovas kocsik kerekeinek zaját.
Május 5-én a felfelé nyomuló izzó magma szinte forrásig hevítette a krátertó vizét. A tó vize kizúdult a Riviere Blanche völgyébe és elsöpört egy cukorgyárat, amely a tengerparton feküdt a vulkántól mintegy 5-6 km-re. A kiömlő forró víz 90 km/óra sebességgel száguldott végig a folyó völgyén. Hatalmas kőzetdarabokat, földet, sarat ragadott magával. Ez a törmelékár a tengerre kiérve három méter magas szökőárat okozott elsüllyesztve egy jachtot, és elöntve Saint-Pierre tengerhez közel eső házait.
St. Pierre lakosai közül sokan megpróbálták elhagyni a várost, de mivel éppen választások közeledtek, a helyi politikai elit igyekezett visszatartani szavazóit: nekiláttak megnyugtatni a várost. A cikkek maradásra buzdítottak és a környező településekről is itt kerestek menedéket az emberek.
1902. május 8-án reggel 7 óra 52 perckor bekövetkezett a kitörés. A majdnem 100%-os halálozási arányt ez a viharosan érkező forró gáz okozta. A városra ömlő tüzes gáz hőmérséklete a nyomok tanúsága szerint elérte a 6-700 Celsius fokot.
Csak kevés túlélőt hagyott a Mount Pelée. Egyikőjük azért élte túl, mert egy rosszul szellőző cellában raboskodott. 4 napig hevert földalatti cellájában mire kiszabadították. Ő csak egy rendkívül forró áramlásra emlékezett, amely betört az üregbe. Háta és lába csúnyán összeégett, de a rajta lévő ruhák nem gyulladtak meg, ami megint csak a folyamat gyorsaságát bizonyította. (Később kegyelmet kapott és mint a “St. Pierre-i fogoly”, komoly karriert futott be vándorcirkuszokkal.)
A másik túlélő a város szélén élt, komoly égési sérülésekkel menekült meg. Az udvaron tartózkodott, mikor óriási szélroham tört rá és az ég elsötétedett. Berohant a házba, miközben úgy érezte mindene ég és elájult. Egy fiatal lány szintén sérülten menekült egy kis csónakon, a szigettől 3 km-re találták meg eszméletlen állapotban. A tomboló erőket jól illusztrálja, hogy összecsavarodott vastömbökről, háromtonnás leszakított szoborról, kötélszerűen összecsavart vasgerendákról szólnak a leírások.
A város pusztulása után a kitörések tovább folytatódtak. Május 20-án ismét egy izzófelhő rohant végig a városon. Aztán 1902 novemberében megszilárdult lávaoszlop jelent meg, amely naponta 10 métert nőtt és nemsokára elérte a 310 méteres magasságot, majd később összeomlott. Azóta – egy rövid, 1929-32 közötti időszakot leszámítva – a vulkán nyugalomban van. (Romvári Eszter/latimoport)