Egy ilyen gyülekezet leginkább egy ifjúsági mozgalmi csoporthoz hasonlít, ahol saját maguknak rendeznek táncesteket, sportprogramokat, kirándulásokat. Nyaranta a környék amúgy kallódó gyerekeinek szerveznek táborokat, vagy vidéken tartanak foglalkozásokat guaraní kisgyerekek számára.
Tény, hogy a paraguayi szociális háló bővelkedik lyukakban, de szerencsére a fiatalok nem érik be ennek szidalmazásával, hanem a maguk erejéből tesznek is ellene. Például Asunciónban nincs hivatalos városi tűzoltóság, leginkább a szerencsén és a környékbeliek segítségén múlik egy tűzeset megfékezése és a sérültek kimentése. Erre a hiányra felelve alakult meg az önkéntes tűzoltóság, ami alapítványi formában képez ki embereket és tart ügyeletet, a sok fiatal között egyik volt csoporttársnőm is náluk szolgál. Egy másik barátnőm önkéntes alapon a város szegénynegyedében, a La chacaritában vállalt népszámlálást, hogy az ott élők körülményei is bekerülhessenek a hivatalos statisztikákba. A vidéki hontalan családok megsegítésére szervezett Un techo para mi país, azaz Tetőt az országnak program nagyon népszerű, ennek keretén belül a fiatalok faházak építésével segítik rendezettebb életkörülményekhez nélkülöző honfitársaikat.
Tanulás, sokszor félállású munkahely és a fent leírt tevékenységek mellett jut idő a családra, szórakozásra is. E két utóbbi fogalom, a család és a szórakozás Paraguayban szorosan összefügg. A szórakozás legelterjedtebb formája az asadok (kattints ide), azaz a grillezések. Ilyenkor összegyűlik a família, alaphangon 8-10 ember, plusz jönnek a szülők barátai, a gyerekek barátai, és egy éjszakába nyúló délutánon elpusztítanak legalább egy fél marhát vagy disznót, amit a nemzeti fogással, sopa paraguayával, mely a nevével ellentétben nem leves, hanem kukoricáskenyér-lepény, sörrel és tererével (gyógynövényes hideg mate) kísérnek. A gyerekek, fiatalok és felnőttek szívesen töltik együtt szabadidejüket. Itthon a tizenéveseknek “ciki” 5-6 évesekkel játszani, arról nem is beszélve, hogy a szülők jelenléte mennyire korlátozni tudja a gyerekek szórakozását és fordítva. Talán jobban elfogadják egymást, vagy csak egyszerűen nem akar mindig, mindenki beleszólni abba, mit csinál a másik, de tény, hogy a különböző generációk egymással, egymás mellett kiválóan megvannak.
A különösen fontos eseményekre kibérelnek egy külön ilyen alkalmakra fenntartott helyiséget, még több embert hívnak, az ünnepséget általában zenekar kíséri. A vendégek előszeretettel húznak kisestélyit, öltönyt, remek beszédtémát szolgáltatva ezzel is az estére. Tipikusan ilyen alkalom a lánygyerekek 15. születésnapja, a quinceañera. Szinte egész Latin-Amerikában elterjedt a quince ünneplése. Nem is olyan régen tizenöt éves korukban már eladósorba léptek a lányok, és ezzel az estéllyel felhívhatták a családok a legjobbnak ítélt férjjelöltek figyelmét lányuk bájaira és nem utolsósorban a várható hozományra. Manapság már nem erről szól a dolog, olyasmivé vált, mint nálunk a szalagavató. Az ünnepelt fodrászhoz megy, estélyi ruhába bújik, fotóst hívnak, és általában a büszke apával táncolja a nyitótáncot, egy keringőt. Utána viszont átváltozik az este egy kötetlen latin bulivá, ismét sok ennivalóval, sörrel és tánccal. De az ünnep ezen formájának is van egy árnyoldala. A családok presztízskérdést csinálnak abból, hogy mindenből a legjobbat szerezzék meg, ám ennek persze elég borsos ára van. Nem ritka, hogy adósságokba verik magukat, hogy az ismerősöket lenyűgözhessék, aminek később lesújtó következményei vannak a családi kasszára nézve.
Asunción bárjai és szórakozóhelyei azért egyáltalán nem tátonganak üresen. Ha beszélgetős, laza délutánt tervezünk, bátran ajánlom a központban található Lido bárt. A hely 1953. július 26-án nyílt, és azóta a “kötelező” programponttá vált a városba látogatók számára. Ha szerencsénk van, itt Lugóval, az elnökkel is találkozhatunk, aki többször is járt már az étteremben. A berendezés régies, a vendégek a körbefutó bárpult körül ülnek, és figyelhetik, ahogy az egyenruhás felszolgálók kiosztják a rendelést. Betérve kicsit Hemingway Dél-Amerikájában érezhetjük magunkat. A menün a paraguayi konyha legjavát találjuk, a szezonnak megfelelő egytálételek, az empanada és a chipa guazú (friss sajtos-kukoricás sós lepény) mennyeiek. A helyiek ki nem hagynák a helyben sütött kenyeret, ami városszerte híres. Az ABC paraguayi kiadásának a Lido 55 éves fennállásának szentelt cikkét itt olvashatjátok.
Ha kiadósabb, elegánsabb vacsorára vágyunk, felkereshetünk egy all you can eat szisztémában működő brazil hússütödét, azaz churrasqueríát. Európában inkább az argentin marha és parillada híres, de a brazilok sem kevésbé mesterei a hússütésnek. Míg az argentin változat esetén az előre kiválasztott húsokat egy mini öntöttvas grill-lapon kapjuk az asztalunkra, addig a churrasqueríában a pincérek az asztalok között cikázva kínálgatják a méteres lándzsákra felszúrt különböző marha testrészeket, kolbászokat és az igazi ínyencséget,a csirkeszívet, mindezt grillen megsütve. Az ember csak int a szimpatikus húsdarabot körbekínáló felszolgálónak, és ő már vágja is tányérunkba az omlós falatokat. Érdemes jó éhesen érkezni, és vacsora után egy nagy sétát beiktatni, ugyanis garantáltan túleszi magát az ember. A városban felkapottak lettek a vagyonosabbak között a perui éttermek és a sushi bárok, de tekintve, hogy a legközelebbi tengerpart 1000 kilométerre van, nem feltétlenül hódolnék pont Asunciónban ennek a divatnak.
Amennyiben zenei aláfestéssel gazdagítanánk a programot, a bár-étterem kombináció a legjobb megoldás. Mikor kint jártam, a Bar 904 és a Britannia voltak a legnépszerűbbek, kicsit hasonlítanak az itthoni romkocsma-koncepcióra, ám jóval kevésbé romos kivitelben, és sokféle harapnivalót is kínálnak. A zenei felhozatalt általában a latinos popritmusok dominálják, nagyon elvétve találtam alternatív zenei kategóriába sorolható helyet. Ami engem meglepett, hogy a városban dúl a karaokeőrület, a legmenőbb bárok sem lehetnek meg nélküle.
Amennyiben az éjszakát vágyunk meghódítani – helyi kifejezéssel, Nos vamos de farra! – válogathatunk a pop,techno, reggaeton zenéket játszó dj-pultokkal felszerelt diszkókomplexumok között. A törzsközönséget a tízen,korai huszonévesek jelentik, ott jártamkor a Faces és a Coyote névre keresztelt helyek voltak a legnépszerűbbek. Ezek hajnalig dübörögnek, és a fiatalok itt sem fogják jobban vissza alkohol- és drogfogyasztásukat, mint máshol a világban. Az ebből a világból már kinőtt korosztály számára tartanak nyitva hajnalig a salsát, cumbiát jatszó lokálok, amik az én szívemhez közelebb álltak. Az ország némileg kiesik a nemzetközi zenei vérkeringésből, kevés külföldi előadó jön koncertezni. A fesztiválozás szinte ismeretlen, és ezeken is általában reggaeton ikonok lépnek fel. Habár elnézve a jegyirodák kínálatát, idén Paul McCartney és a Roxette is zenél a fővárosban, de azért van hova bővíteni a kínálatot. Cserébe néha igazán meglepő helyeken lehet dzsessz- vagy elektronikus zenei gyöngyszemeket találni, egy garázsban, foglalt épületben az ember részese lehet az asuncióni underground hajnalának.
Menjen az ember diszkóba tizenévesekkel vagy fiatal házaspárokkal vacsorázni, táncolni, egy közös vonása lesz az estének, az pedig a közlekedési forma. Mivel éjszakai tömegközlekedés nincsen, és a mellékutcákban sokszor egyszerűen nincs közvilágítás, a késői órákban senkinek sem ajánlatos az utcán kódorogni, mert könnyen kirabolhatják. Ezért mindenki autóval jár szórakozni. Ezen oknál fogva az ember bőven többször ül nem teljesen józan sofőr mellett az autóban, mint szeretne, de még mindig ez a kisebbik rossz megoldás az éjszakai utcán baktatás helyett. A városban „önjelölt” parkolóőrség működik, azaz az ember leparkol, keres egy, a hely közelében őgyelgő fazont, aki 10 000 guaraníért cserébe „vigyáz az autóra”, értsd, nem szúrja ki a kereked, és nem lopja el a kocsid. Ha ezt a két szabályt betartjuk, sok baj nem érhet minket az éjszakában. A paraguayiak alapvetően békések, és nem hódolnak különösebben az európai fiatalság alkoholt agresszióval kombináló kedvteléseinek, fél év alatt egyszer nem láttam, hogy valakibe belekötöttek volna, vagy hogy verekedés tört volna ki.
Az asuncióni éjszaka azonban tartogat meglepetéseket. Természetesen ott is praktizálnak örömlányok az utcákon, ám elég meglepő felismerésre jut az ember, ha elmegy mellettük, ugyanis a helyi prostituáltak 80%-a igazából férfi, vagyis transzvesztita. Nem sikerült kiderítenem, hogy a kereslet vagy a kínálat befolyásolta e jelenség kialakulását, esetleg a bordélyházakban nem dolgozhatnának, és ezért egyeduralkodók az utcán, mindenesetre nem tapasztaltam ilyet egyetlen más latin országban sem. Bordélyházakról ejtve szót, elég sok nyilvánvalóan légyottokra szolgáló motelt látni a városban, első ránézésre az ember rögtön azt gondolja, hogy ezek csakis a prostitúcióval összeköthető létesítmények. De barátnőm felvilágosított, ez koránt sincs minden esetben így. A szülők, számomra meglehetősen konzervatívan kezelik felcseperedő gyerekeik bontakozó szerelmi életét. Olyanról pedig általában szó sem lehet, hogy az ember barátja/barátnője a család otthonában töltse az éjszakát. A tiltás természetesen a paraguayi fiatalok esetében sem szünteti meg a “problémát”, és a megoldást ezek a motelek jelentik. Ártól függően kulturált körülmények közt tölthetnek együtt a fiatalok pár órát a család rosszalló tekintetétől távol.
Egy szó mint száz, ha a Mit csinálsz hétvégén? kérdés épp Asunciónban ér minket, garantáltan nem fogunk unatkozni.
