Az ember azt hinné, hogy Latin Amerika egy ráérős hely: hát Paraguay nem az. A nap szinte mindig reggel hatkor vagy hétkor kezdődik. Igen dolgos egy nép a paraguayito. Tehát a helyi szokásokhoz híven korán reggel indultunk Gauyabi-be a Florentin család otthonába, ahol a hagyományos meleg vendégszeretettel, széles mosollyal és tererével várt ránk Doña Clara, kollégánk, Rosi édesanyja és négy testvére, Nestor, Ana Liz, Eli és Ever.
Guayabi, ez a körülbelül 40.000 földművesnek otthont adó település, tipikus paraguayi mezőváros. A színes faházak és chacrak, azaz házitáji gazdaságok kilométereken keresztül ott terülnek el a banán, és ananász ültetvények között. A város nevét a guayavi fáról kapta, amelynek hűsítő árnyékában megpihenhetett a bivalyfogatot hajtó campesino. A város terebélyesedésével a guyavi ugyan eltűnt környékről, helyét mandióka, ananász és banán foglalta el. Nem hiába Gauyabi a “Ciudad de la banana y piña” azaz az ananász és a banán városa.
Akárcsak Santaniban, itt is bőven hallhatunk mindenféle legendákat. A néphit szerint a település korai időszakában az egyetlen kutat egy rosszindulatú, töpörödött öregasszony birtokolta, aki senkit nem engedett a vízhez. Egy szép napon az öregasszony elhalálozott, és aznap a kút is kiszáradt. Azóta a vénasszony szelleme állítólag ott kísért a nagy kaucsukfa környéken, a Virgen 2000 utca, vagy inkább földút környéken.
Visszatérve a chipa sütéshez: az összetevők már a ház teraszán, egy nagy asztalon sorakoztak. A művelet során körülbelül tíz kiló nyersanyagból készítünk majd olyan hetven chipát, a cél, hogy a péksütemény a nagypénteki böjtig kitartson.
Egy hatalmas lavorban Doña Clara szakértő keze alatt keveredtek a hozzávalók: 200 gramm disznózsír egy tucat tojással, és ez minden kiló kukorica liszthez, illetve minden fenti kiló kukoricaliszthez egy kiló mandióka lisztet is tegyünk.
S minden kiló mandioka lisztre egy kiló paraguayi sajtot számoljunk. (Aki ügyes, összeadhatja az eddigi hozzávalókat.) A paraguayi sajt egy friss tehéntejből készült, nagyon enyhén sós, fetasajt jellegű tejtermék.
Ánizst ízlés szerint adjunk hozzá, a mi esetünkben ez három Ana Liz-maréknyit jelentett. Kicsit érdemes megdörzsölni az ánizst, hogy megfelelően kiadja az aromáit. Sózni megint csak érzés szerint kell.
S most jön csak a munka neheze: az összetevőket homogén tésztává kell gyúrni. A folyamat nem kevés fizikai erőt, odaadást, és nem utolsó sorban időt igényel. Olyan fél óra megfeszített gyúrás után, egy-másfél kilós adagokat veszünk ki a tésztából, és az asztalon addig folytatjuk a gyúrást, amíg teljesen össze nem olvad a sajt és a zsír a liszttel.
A kész tésztából apró golyókat formálunk, ezeket pedig olyan 15-20 centisre nyútjuk. A núdlikon egy recés kést húzunk végig, így adhatunk megfelelő mintázatot chipánknak. A profik, mint pl. Doña Clara, igen magas szinten űzik a chipa készítés tudományát : galambokat és fonatokat formáznak a tésztából, a népi hagyományoknak megfelelően. Az utolsó pár chipát mi is megpróbáltuk galamb vagy hal formájúra mintázni, hogy a helyi szokásokhoz híven a barátainkat megajándékozzuk vele.
A chipákat egy tatakua, azaz “Tüzes Lyuk” nevű kemencében sütik meg. A tatakua egy rendkívül egyszerű, de nagyon intelligens találmány. Ezt a hagyományos guarani kemencét téglából és sárból tapasztják félgömb alakúra. Az elején és a hátulján egy egy nyilást hagynak rajta. Sütéskor ezeket a nyilasokat egy deszkával lezárják, így állandó hőmérsékleten tartják a belsejét.
A forró tatakuából aztán kikotorják a parazsat, és egy péklapáttal a benne lévő banánlevélágyra helyezik a chipákat, amely egészen különleges ízt ad neki.
Mivel a szomszéd finca tatakuáját használtuk, a kész csipákat Ana Liz szállította – igen stílusosan a hatalmas teli lavórt a fején egyensúlyozva – vissza a Florentin házba.
Itt be kell vallanom, hogy a munka utolsó fázisában nem vettem reszt. A chipák tisztogatását az asszonyok végeztek: két helyi srác és Nestor, egy hűtőláda és egy tucat hideg Oro Fino sör társaságában elraboltak egy rövid sétára a banánligetek és ananász ültetvények közé.
Mire a folyékony aranytól felfrissülve visszaballagtunk, a chipák már gondosan megtisztítva és kendőbe bugyolálva várták sorsukat. A házhoz érve festői látvány fogadott: a verandán üldögélő, virágillatot árasztó és tererét kortyolgató hölgyek barna tincsein az Guayaibi felett lenyugvó nap utolsó sugarai játszottak.
