Az óvatos gazdasági nyitásnak köszönhetően Kubában 1997 óta magánszemélyek is foglalkozhatnak fizetővendégek fogadásával az otthonukban. A casa particular (magánház) nevű jelenség eleinte valóban a kisszobában történő zimmerferizést jelentette, mára viszont a sziget furcsa, kettős gazdaságának az egyik legemblematikusabb jelenségévé nőtte ki magát a dolog. A casa particular-tulajdonosok zömében fiatal vagy középkorú házaspárok, akik eredetileg tanárok, orvosok vagy más értelmiségi szakmák gyakorlóiként nyomorogtak, a fizetővendég-fogadással viszont egész tisztességesen megszedték magukat. Ráadásul mindennapi bűvészmutatványok egész sorával azt is sikerrel elérték, hogy a szállásokon működjön a légkondi, legyen többféle meleg étel és meleg víz a zuhanyban. Kéthetes kubai utazásunk során mindvégig casa particularokban szálltunk meg, és egyáltalán nem bántuk meg: vendéglátóink készségesen segítettek nekünk, ha taxit kellett hívni, buszjegyet foglalni vagy a következő városban casa particulart találni.
Általában busszal utaztunk az egyes városok között, városon belül pedig taxiztunk. A turisták csak a – szintén állami – közlekedési vállalat első osztályú buszait használhatják. A Viazul névre keresztelt vadiúj kínai, légkondis buszok nem olcsók, ráadásul naponta csak egy-kettő közlekedik, úgyhogy például Trinidadban egy nappal tovább maradtunk a tervezettnél, mert a másnapi santiagói buszra már elkelt minden jegy. Cienfuegosból Trinidadba is majdnem nem sikerült buszjegyhez jutni, így a casa particularunk tulajdonosa, Pepe, már mondta is, hogy tud egy „taxist”, aki elvinne minket kicsivel drágábban, mint amennyibe a busz kerülne. Milyen kocsival? – kérdeztük. – Lada – mondta büszkén Pepe. – És van benne klíma? – Pepe erre egy széles mozdulatot tett a negyvenöt fokban. – Hát… igen. Amit a Jóisten adott nekünk klímát, az van a Ladában is.
Végül mégis lett buszjegy, úgyhogy az interurbán taxizásról lemaradtunk. A távolsági közlekedés legkubaibb módját ráadásul ki se próbáltuk. A Speciális Időszakban, amikor a teljes busz- és vasúti közlekedés összeomlott, a kubai állam megszervezte a stopposok hatékony logisztikáját. Ami amúgy is zajlott már hónapok óta, vagyis hogy ha valaki el akart jutni innen oda, a buszpályaudvar helyett az autópályához ment ki, stoppolni, az állam hivatalossá tette: sárga mellényes állami tisztviselők instruálják a stopposokat, hogy ki melyik teherautó platójára mászhat fel. Nekünk ehhez nem volt türelmünk, szorított az idő, pedig épületes történeteket biztos hallottunk volna eleget utazás közben.
A vonat se jött össze, bár erről nem mi tehetünk. Kétszer is elmentünk a santiagói vasútállomásra megkérdezni, hogy „lesz-e vonat holnap”. A válasz igazán sokatmondó volt: „még nem tudjuk”. Santiago és Havanna pontosan 1000 kilométerre fekszik egymástól, ezt a távolságot a vonat minimum 24 óra alatt hidalja át, felső határ pedig a csillagos ég. Ennek ellenére szívesen kipróbáltuk volna a világ egyik legrosszabb hírű vonatútját, csak épp nem sikerült jegyet szereznünk. Az ugyanis, hogy van-e jegy, vagy sem, nem attól függ, hogy hányan vettek már jegyet korábban, hanem attól, hogy az állami vasút hány jegyet tart fenn hivatalos célokra, az pedig nagyjából az indulás előtt fél órával derül ki. Ha egy ötven fős úttörőcsapat, szakszervezeti delegáció vagy a jó ég tudja, mi épp Havannába akar menni, akkor az egyszerű utazó – kubai vagy külföldi, mindegy – hoppon marad, és majd próbálkozik másnap. Nekünk sajnos, a megszámlált napjaink miatt ez a lehetőség nem tűnt elég vonzónak, úgyhogy maradt a konformista opció, a Viazul busza, ami röpke 15 óra alatt ért Havannába, jó sok pénzért – de legalább megérkeztünk.
Kubában utazni amúgy szuper dolog, a nehézségei ellenére is. Igaz, hogy néha nem úgy alakul minden, ahogy az ember elképzeli, de Kubába ne is úgy menjünk, hogy percre kiszámolt napi programot követünk. Minket például a Santiago-Havanna buszról leszállva nem is izgatott már egyáltalán, hogy a menetrendhez képest vagy öt órát késtünk, és nem is arra a buszpályaudvarra érkeztünk, ahová terveztük. Örültünk, hogy sikeresen végrehajtottuk a nagy bravúrt: eljutottunk az ország második legnagyobb városából az elsőbe. http://clandestino.blog.hu