A jelenleg zajló ukrán válság is érzékelteti, hogy napjaink geopolitikai tájképe mennyire ellentmondásosan és bizonytalansággal telve alakul. De azt is jelzi, hogy a válság megítélése mennyire az egyes nézőpontoktól függ. A krízis láthatóan rettegést kelt Ukrajnán és Moszkván kívül is számos helyen, mint például Közép-Ázsiában, ahol az ukrajnai események minden bizonnyal fura érzéseket és komoly aggodalmakat ébreszthetnek a helyi vezetőkben.
Egyik oldalról az euromajdan tiltakozások sikere, vagyis az ukrán vezető, Viktor Janukovics hatalomból történt eltávolítása gerjeszt nyilvánvaló aggodalmakat a közép-ázsiai uralkodó elitekben a saját hatalmuk megtartását illetően.
Annak idején, amikor először láthattak hasonlót, nevezetesen az Eduard Sevardnadze megdöntéshez vezető tiltakozást a 2004-es Grúziai Rózsás Forradalom idején, a népi tiltakozó mozgalmak gyorsan tovább terjedtek Eurázsiában, és hasonló rezsimváltásokat idéztek elő Ukrajnában és Kirgizisztánban.
A régió egyes kormányzatai, tartva a Janukovicsot megbuktató „vírus” átterjedésétől, igyekeztek ellenőrzés alá vonni az ukrán helyzetről szóló híreket. A tádzsik kormány például, amint a Majdan téri tiltakozások február végén kicsúsztak az ellenőrzés alól, azonnal blokkolta a Szabadság Rádió adását. Másutt (talán az egyetlen Kirgizisztán kivételével) a helyi média – a rá nehezedő állami nyomás hatására – igyekezett kisebbíteni az Ukrajnában zajló eseményeket. Ezzel arra késztetve a helyieket, hogy az orosz média tálalásában tájékozódjanak a fejleményekről.
Míg 10 évvel ezelőtt (Kirgizisztán figyelemre méltó kivételével) a hírszolgáltatás kontrollja révén sikerült elszigetelni a közép-ázsiai államokat a rezsim ellenes tiltakozásoktól, addig ma a régió vezetői azt is kénytelenek észrevenni, hogy a másként gondolkodás bizonyos új és aggasztó jelenségei kerültek felszínre az euromajdan mozgalomban, amelyek pedig különös jelentőséggel bírnak Közép-Ázsia szempontjából. Noha a korábbi eurázsiai „színes forradalmak” is nacionalista felhangokkal zajlottak, Janukovics megdöntése az első példa arra, hogy a szervezett szélső jobboldali nacionalista csoportok aktívan részt vegyenek egy kormányzat megdöntésében.
A közép-ázsiai országokban, amelyek hosszú időn át magukat „anti-nacionalistaként” igyekeztek feltüntetni, ez újabb aggodalmakat vethet fel a saját nemzeti indíttatású ellenzékeik és azok erejét illetően. Különösen igaz ez Kazahsztánra, ahol a kazah nacionalizmus szelleme egyre erősödik, különösen a fiatalság körében (lásd a Kazah Orda elnevezésű csoportot).
Ezen túlmenően, a hatalom elvesztése miatti szorongásuk mellett a közép-ázsiai vezetők aggódhatnak személyes hagyatékuk miatt is, látva Janukovics nyilvános megaláztatását, amely bukását követte. A hatalomból elűzött ukrán elnök szennyesét ország-világ előtt teregették ki: a luxusingatlanát, a hozzá tartozó saját állatkertet és golfpályát ábrázoló képek pillanatok alatt ellepték az internetet, korrupt és élvhajhász autokrataként domborítva ki a politikust.
Ezek a képek kétségkívül álmatlan éjszakákat okozhatnak Közép-Ázsia egyes vezetőinek, de közülük is főként Kazahsztán és Üzbegisztán idős elnökeinek, akik amiatt aggódhatnak, hogy fény derül az ő (hasonló) túlkapásaikra és életvitelükre is – ha majd egyszer távoznak.
Másik oldalról a közép-ázsiai országfők ugyancsak tágra nyílt szemmel figyelhetik mostanság a Krímet, pontosabban azt, ahogyan Oroszország fellép egy „közeli szomszéd” vonatkozásában. És bár a közép-ázsiai államok egyike sem vádolható kemény oroszellenességgel, mindegyiküknek megvan a maga oka függetlenségének féltésére Oroszországtól. Ebben az összefüggésben joggal feltételezhető, hogy számukra a legutóbbi események „krími kérdéssé” alakították az ukrán problémát.
Ezzel összefüggésben néhány következtetést is levonhattak:
1) A Szovjetunió szétesésekor megörökölt, úgynevezett befagyasztott konfliktusok bármely pillanatban forróvá válhatnak! Különösen, ha maga Moszkva is törekszik erre, mondjuk a kisebbségek vagy az oroszajkú lakosság védelmére hivatkozva.
Mindez rögtön további kérdéseket vet fel a korábban vitatott hovatartozású közép-ázsiai területek jövőjét illetően is: a kirgizisztáni üzbég enklávék, a zömében oroszok lakta Észak-Kazahsztán, vagy az üzbegisztáni Szamarkand és Buhara esetében.
2) Oroszország, ha ez közvetlenül a saját érdekeit szolgálja, akkor kész beavatkozni a volt szovjet térségben az „összeomlott rendszerek” stabilizálása ürügyén is (ami nem állt fenn a 2010-es dél-kirgizisztáni konfliktus esetében). Eközben úgy tűnik, hogy a térség másik nagy szomszédja, Kína hajlandó legalább hallgatólagosan támogatni az ilyen akciókat.
Mindez elegendő okot adhat Dusanbénak és Biskeknek, ahogy Asztanának, de talán még Taskentnek is a töprengésre. Különösen aggasztóak lehetnek ezek a fejlemények Kazahsztán és Üzbegisztán számára, amelyek rövidesen szembe találhatják magukat az elnöki utódlás kiszámíthatatlan folyamatával, a rend megbomlásának veszélyével.
Kazahsztán, mint Közép-Ázsia legerősebb és legstabilabb állama számára a krími események még konkrétabb aggodalmakat jelenthetnek.
1) Bár az orosz nacionalisták már rég óta állítják, hogy Kazahsztán északi területei jog szerint Oroszországot illetik meg, hivatalos részről az oroszok ezt eddig még egyszer sem vetették fel. Ugyanakkor a krími válság kezdete óta, a jól ismert oroszországi nacionalisták nyilvánosan is megfenyegették Kazahsztánt azzal, hogy Ukrajna sorsára juthat! Bár Asztana tisztában van azzal, hogy ezek a figurák nem a Kreml nevében beszélnek, a hangulatváltozás azonban nyilván jelzésértékű a számára.
2) Talán ennél is jóval fontosabb, hogy alapjaiban változott meg Kazahsztán nemzetközi és regionális helyzete a krími orosz intervenció után. Asztana multi vektoriális külpolitikájának meghirdetése révén sokat fektetett be nemzetközi téren az együttműködő imidzs, „brand” kialakításába, ezért egyáltalán nem szeretné viselni a Moszkvával kialakított partnerség negatív következményeit. Már pedig, ha szankciók lépnek életbe Oroszországgal szemben, ezek közvetlenül érinteni fogják Kazahsztánt is – a Vámunió keretein belül.
3) Amennyiben Ukrajna működésképtelenné válik, vagyis a központ nem lesz képes kézben tartani az ellenőrzést az ország területe felett, vagy netán véglegesen a Nyugat felé mozdul el, Kazahsztán olyan partneri helyzetben találhatja magát Oroszország oldalán (Belorusz a teljes kép szempontjából elhanyagolható), amellyel azt kockáztatja, hogy Moszkva figyelmének elsődleges fókuszába kerül. Ez pedig azt eredményezheti, hogy esetében orosz részről már nem fogják tolerálni a „második lojális” partner elszakadását, elvesztését.
Bár a fentebbi gondolatok elméletiek, spekulatív jellegűek, de mégis fel kell tételeznünk, hogy az ukrán válságot figyelve a közép-ázsiai vezetőknek számos félelem okozhat nyugtalan éjszakát.
Ha máson nem is, de azon mindenképpen érdemes elgondolkozniuk, hogy mennyire helytállóak a térség általános stabilitására vonatkozó nézeteik, és hogy valóban ki tudják-e egyenlíteni a nagyhatalmak befolyását a régióban?
Bár valószínűleg nagy a kísértés, hogy Moszkva kezdeményezésére elítéljék Janukovics megbuktatását, és ezért a Nyugatot tegyék felelőssé, mégsem lehetnek elégedettek Moszkva krími válaszával, és titkon valószínűleg abban reménykednek, hogy a világhatalmaknak sikerül eltántorítani Oroszországot az új ukrán kormány destabilizálásától.