Pető Máté: Kik azok a politikatudósok/politológusok?

A „Kik azok a politikatudósok/politológusok?” kérdést afelől kívánom megvizsgálni, hogy szerintem milyen egy politológus. Én, mint leendő politológus sokat gondolkodtam már azon, hogy én ki is leszek és alkalmas leszek-e arra, hogy magamat, politológusként definiáljam. Véleményem szerint aki erre egy egyszerű választ tud adni, az nem tudja, mi az a politikatudomány, vagy csak azt hiszi, hogy tudja és ösztönszerűen mond valamit. Ilyet bárki tud csinálni, ehhez nem kell nagy tehetség. 

Tehetség ahhoz kell, hogy megkérdőjelezd azokat a dolgokat, amelyek szerinted természetesek, mert az azt jelenti, hogy bátor vagy használni a tudásodat, az eszedet. Innen is származik az első ,,pontom”: Szerintem a politológus, az bátor. Elég bátor gondolkodni. Aki egyből válaszol komplex kérdésekre az gyáva. Az emberek többsége azt hiszi hogy az az okos, meg a tehetséges, aki zsigerből tud válaszolni, pedig nem. Véleményem szerint ez egy védekező mechanizmus. „Ha nem tudsz válaszolni most, hogy miért ilyen sikeres Magyar Péter vagy, hogy ki nyeri az amerikai elnökválasztást, akkor nem is vagy jó politológus”. Ezektől a mondatoktól próbáljuk magunkat megvédeni és emiatt félünk  gondolkodni, mert az időt vesz igénybe és emiatt ezekre a kérdésekre egyből válaszolunk. A gyorsuló világ, az információk eszméletlenül gyors áramlása miatt azt gondoljuk, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy megálljunk 5-10 másodpercre, vagy akár percre és gondolkodjunk. Ez ennek a korszaknak a sajátossága. Azonban a politológus elég bátor ahhoz, hogy a mai korszellem ellen menjen és az árral szemben úszva gondolkodjon és időt hagyva magának, megfontoltan válaszoljon a neki szegezett kérdésekre. 

A politológus emiatt türelmes is. Kivár, nem kapkod. A politika az nem egzakt tudomány. Számtalan változó van. Egy változás fenekestől megváltoztathat mindent. A politikatudomány nem olyan, mint az orvostudomány. Ott, ha megfáztál felír az orvos gyógyszert, valamint pihenésre küld. A politikában semmi se biztos. Nincsen kimondott „gyógyír”. Nem fogjuk soha tudni, mi fog történni egy esemény után, csak találgathatunk. Azonban nem szabad soha 100%-ban bízni a jóslásainkban. Ha ezt tesszük, azzal ezt a tudományt a földbe tapossuk. 

Tisztelnünk kell a politikát. Emiatt a politológus alázatos és tisztelettudó. Tudja azt, hogy a politika olyan, mint egy még meg nem szelídített „ló”, csak ez a „ló” soha nem lesz kegyes hozzánk. A politika úgy, mint azokkal, akik reflektorfényben vannak (politikusok) kegyetlen, úgy velünk is az, akik a háttérben művelik a politikát. A politika használja a politológust, nem pedig a politológus a politikát. Mindig igazodnunk kell hozzá, kvázi „szolgaként” loholunk utána. 

 Ennek köszönhetően a politológusnak alaposnak kell lennie és soha nem végezhet férc munkát. Az nagyon jó, ha tudjuk mi az a tömegpárt, vagy a média-hatás elméleteket de ezt bárki az Internetnek hála meg tudja tanulni ez felületes tudás. Ezért többet kell tudnunk mindig. Soha nem lesz elég a tudásunk. Az egyetem nem arra való, hogy bemagoljuk a fogalmakat, arra bárki, és a mesterséges intelligenciának köszönhetően már bármi képes. Az egyetemen az adott tudományág GONDOLKODÁSMÓDJÁT  kell elsajátítanunk. A politikatudománynak eggyé kell válnia a politológussal, a politikatudomány a szemüvegünk és ezen szemüveg lencséjén keresztül kell vizsgálnunk a világot. Akkor leszünk sikeresek szerintem, ha ezen a lencsén át tudjuk vizsgálni a legalapvetőbb tényeket is. 

Az alaposság végett a politológusnak naprakésznek kell lennie. Szerintem ezt nem is kell nagyon magyaráznom. Úgy nem lehet senki se politológus ha nincsen tisztában az aktuális hírekkel és a világ történéseivel. 

Azonban az egyik legfontosabbat szerintem itt fogják olvasni. A politológus ELVONT és ÉRZELMES. Ha elvontan gondolkodunk, azaz nem úgy, mint az „átlag” akkor olyan összefüggéseket is fellelhetünk, amiket egy laikus vagy egy hanyag politológus észre sem vesz. Az elvont gondolkodás a pajzsunk, amivel megvédjük magunkat a hányaveti gondolkodástól az érzéseink pedig a kard, amivel lesújtunk. Az, aki érzelmek nélkül, objektíven akar ebben a szakmában dolgozni az nem fog tudni előre haladni. Az érzelmeink a legnagyobb ösztönzőink is. Nem szabad őket alábecsülni. Az érzelmeink visznek előre minket. És a legfontosabb, hogy az érzelmek alatt nem mindig a legalapvetőbbeket értem, hogy düh, harag, boldogság. Természetesen ezek is fontosak, de a legnagyobb motiváló érzelem az az IDEOLÓGIA/VILÁGNÉZET. Ezt mindenki érzelmi alapon választja. Nincs olyan ember, aki a világnézetét racionálisan alakítja ki. A világnézetünk hirtelen alakul ki és az idő múlásával minimálisan változik. A világnézet több érzelemből alakul ki. A világnézet egy kikevert festék, amit mi keverünk ki tudatosan, de közben tudatlanul. Például tudatosan vagyunk dühösek ha egy olyan újságcikket látunk, ami esetlegesen olyan kormányzati döntést mutat be, ami nekünk nem tetszik, ez egy szín és tudatlanul ezt a színt felhasználjuk a világnézetünk kikeveréséhez. Az ember, így a politológus is minden egyes mondatát, nyilatkozatát a világnézetéből vezet le. A világnézet egy mankó, amire mindig tudunk támaszkodni. Törekedjünk a saját „kikevert színünk” megismerésére, mert „Akinek nincsen világnézete, az szegény”. 

A világnézet végett a politológus hívő. A hitet meg lehet magyarázni, de értelmetlen. A világnézetben való hit ugyan az, mint a kereszténységbe vetett hit. Ha meg akarjuk magyarázni, akkor mondhatnánk azt, hogy az emberek azért hisznek, mert képtelen felfogni az ember önnön halandóságát és ezért hisz abban, hogy nem csak ennyi az élet. De értelmetlen megmagyarázni, mert nem lehet. Ez a válasz több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol és ez egy dominóeffektus. Minden egyes válaszunk a hittel kapcsolatban több kérdést fog felvetni, mint amennyit megválaszol. Pont ilyen a politológusnak a világnézetébe és a politikába vetett hite. Ha úgy vesszük, hogy a világnézetünk a saját „vallásunk”, akkor a politika a „templom” és a politikai aktor a „pap”. A saját világnézetünket projektáljuk rá a mondatainkra, kvázi „prédikálunk” a hitünkről. Ez a mondatom túlzónak tűnhet, de ha elgondolkozunk rajta akkor az analógiát fel tudjuk benne fedezni. 

Felsoroltam azokat a pontokat, amik szerintem fontosak ahhoz, hogy valaki politológus legyen. De a legfontosabb dolgot nem mondatm el. A politológus ember. Mire gondolok? Az ember hibázik. Számtalanszor elő fog fordulni a pályafutásom során, ha okleveles politológus leszek, hogy hibázni fogok. Lesz olyan, hogy hirtelen fogok dönteni, lesz olyan, hogy minden áron az objektivitást próbálom előrébb helyezni az érzelmeim helyett, lesz olyan hogy nem leszek olyan alapos, mint amire valójában képes vagyok. De ember vagyok, így képes leszek ezeket a hibáimat diagnosztizálni és a következő alkalommal, mikor olyan szituációba keveredek ezeket nem fogom elkövetni. Itt és az egész írásomban, ha egy kulcsszót kellene keresnem az a változás. Változni fogok, fogunk. Mindig meg kell engednünk magunknak azt, hogy hibázzunk és ezeket a hibákkal együtt kell élnünk, mert hibázni jó dolog. Sőt azzal tehetsz a legtöbbet, ha hibázol, mert ebből tanulunk, a múltunkból. A legjobb édesanya a múlt, mert a sok szépséggel amit átéltél átölel és vigasztal, a tökéletes édesapa, mert a legjobb tanár és ha kell megálljt parancsol és a legjobb testvéred is a múltad, mert ha kell, rá mindig számíthatsz. 

Tökéletes politológus fogalom nincs és soha nem lesz, mivel emberek vagyunk.