Tömegsírokon át – Ruanda nem felejt

Ha meghal valaki, a család gyászol. Sírás, kesergés, önvád. Megfogalmazódik a kérdés: mit tehettem volna? Aztán megtörténik a temetés és az emlékek lassan a múlt ködébe vesznek. Az embereknek megmarad a temető, mint szeretett halottuk végső nyughelye. Már akinek ez megadatott.

Három évtized telt el a Ruandai mészárlás óta, s a halál szele még most is kísért. Távol Afrikától. Párizsban fellángoltak az érzelmek, hiszen ebben a hónapban kezdődött el Eugène Rwamucyo egykori orvos pere, akit népirtással, bűnrészességgel, emberiesség elleni bűncselekményekkel és e bűncselekmények előkészítésére irányuló összeesküvéssel vádoltak. A 65 éves orvos a tanúvallomások ellenére mindent tagadott. Ha bűnössége beigazolódik várhatóan életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Nem Ő lenne az egyetlen, hiszen az elmúlt évtizedben több per is zajlott a Ruandai mészárlások kapcsán Párizsban.  

Rwamucyo elmondása szerint segédkezett a tömegsírokba való elhelyezésekben, de csak mint orvos, a fertőzésveszély megakadályozása érdekében. A túlélők azonban másról számoltak be, elmondásuk szerint Butare-ben (Ruanda tartománya) élő embereket is tömegsírokba löktek.

Az egyik vádlóként fellépő tanú szerint, /aki akkor még csak 13 éves volt/, holtestek hevertek mindenhol, miután machete-s férfiak rontottak be egy kolostorba, ahová ő is menedéket keresve érkezett a családjával.

Több tanú is beszámolt arról, hogy a tutsi civilek elleni támadásokban nem volt kimélet. Immaculée Mukampunga szerint: „A machete-vel a fejekre ütöttek, átvágták a torkukat, egyeseknek a bokájukat is, hogyha valaki életben marad, ne tudjon elmenekülni.”. Elmondása alapján úgy sikerült túlélnie a borzalmakat, hogy halottnak tetette magát, és gyerekeit is így sikerült megmentenie a biztos haláltól. “Én vért kentem magamra, és a gyerekekre is, hogy elhiggyék, meghaltunk”

Antoine Ndorimana hasonlóan számolt be a történtekről. Kilenc éves volt, amikor a népirtás kezdetét vette, a családjával egy templomban bujkált, amikor megtámadták Őket. „Machete-vel elkezdték ütni az embereket… Aztán ott maradtak, hogy megnézzék, él-e még valaki”. A támadáskor Ő is megsérült, de mindezek ellenére sikerült mozdulatlannak maradnia. Másnap Ndorimana látta, hogy holttesteket és sebesülteket helyeztek tömegsírokba. Arról számolt be, hogy rá is ez a sors várt volna, de még időben sikerült elmenekülnie.

Harminc év telt már el, mióta Ruandát „vértenger” áztatta. Egyes hozzászólások szerint ideje lenne túllépni a múlton és új életet kezdeni. Az érintettek feszülten figyelnek, túllépni nem egyszerű.

Magyarországon a halottak napjára készülünk. A még most szépen nyilladozó virágok, nemsokára a fagy áldozatai lesznek, jelképesen átadva magukat az örökkévalóságnak. Nekünk van hová menni, s ott csendben emlékezni. Az áldozatok családtagjainak ez nem adatott meg. Szinte alig akadt, olyan tutsi család, ahol ne lett volna halálos áldozat. Sokan ma sem tudják szerettük maradványai hol, melyik tömegsírban lehetnek, és a perek, amelyek az elmúlt időszakban zajlanak sem hozzák vissza Őket. De adhatnak mást. Megnyugvást, a továbblépés esélyét és még egy fontos dolgot, azt, hogy akit szerettek nem felejtette el a világ.

Forrás: https://www.france24.com,
Borirtókép: Ruandai fiúk sírkövekkel pózolnak, hogy megemlékezzenek az 1994-es ruandai népirtásról [Fájl: Joe McNally/Getty Images]