Tündérmese – generációk mentek férjhez ugyanabban a ruhában

Az egész Maria Teresa Morenóval kezdődött – a ruhát ő készítette a saját esküvőjére. 1932 után 1983-ban hordták újra – mégpedig az unoka, Marta Prietto O’Hara. Őt a húga, Elena követte 14 évvel később, idén szeptemberben pedig Marta lánya, vagyis az eredeti tulajdonos dédunokája, Pilar O’Hara Kassouf viselte.

Marta a Huffington Postnak mesélt Kaliforniában a ruháról és annak sorsáról. Azt mondta, szavakban kifejezhetetlen, milyen érzés egy ilyen gazdag családi múlttal bíró darabot viselni a nagy napon. A ruhát magának varró Maria Teresát egyébként, hála Istennek, a történet minden hősnője jól ismerte: 98 évesen hunyt el, 2009-ben. És biztosan nagyon boldog lenne, ha tudhatná, hogy egyik dédunokája is az ő esküvői ruhájában állt az oltár elé.

Maria Teresa Mexikóban született és nőtt fel, onnét került Los Angelesbe. Varrónő volt, méghozzá nagyon tehetséges. Szerelembe esett egy ruhával, amit az egyik áruház kirakatában látott meg és úgy döntött: kézzel megvarrja magának, az esküvőjére. Később négy gyermeke született, két lány és két fiú. Amikor a lányok az ötvenes években férjhez mentek, másik ruhát viseltek – azt is Maria Teresa készítette. De a mama esküvői ruháját az egyikük, Anita eltette. Selyempapírba csomagolva, dobozva zárva tartotta a gardróbjában.

Amikor hét gyermeke közül az egyik, Marta 1983-ban az esküvőjére készült gimnáziumi szerelmével, Anita azt akarta, hogy az ő menyasszonyi ruhájában menjen férjhez. Igen ám, de az a ruha, hiába tárolták nagyon óvatosan, foltos lett és használhatatlan. A B terv a nagyi ruhája volt. Amit tökéletes állapotban vettek ki a dobozból. Marta még nem látta, hogy néz ki, csak az anyagot pillantotta meg és már tudta: ez lesz az igazi. Már persze ha jó a méret. Jó volt. Az anyaga egyébként aranyba hajló tört fehér színű, fényűző, finom tapintású, vastag, érzéki selyem. Egyszerűen azért kiáltott, hogy viselje már valaki – meséli Marta. Viselte. Nem csak Marta, hanem később Elena, a húga is.

Aztán 20 évre megint a szekrénybe került az elegáns darab, mígnem Marta lányát, Pilart eljegyezték. “Mindig tudtam a legendáról, de nem igazán izgatott – egészen addig, amíg a saját esküvőmet nem kezdtük tervezni. Az eljegyzés után elmentem a nagyihoz, Anitához és felpróbáltam. Amikor megláttam magam a tükörben, már tudtam: olyan, mintha rám öntötték volna, hozzá sem kell nyúlni. Azért elmentem egy szalonba, felpróbáltam egy másik ruhát, amelyik semmit nem jelentett nekem. Miközben a családi darab mindent.”

A döntés hát megvolt, de most jött a neheze. Anita egy hónapon át faggatta a környék összes tisztítóját, amíg egyikük válaszaival elégedett nem volt és rá merte bízni az értékes darabot.

A ruhát a négy esküvőn változatlan formában viselték – senkinek sem kellet átszabni vagy alakra igazítani. Egyedül a csaknem 3 méteres uszályt hagyták el idővel, és hol varrtak rá apró díszítéseket, gyöngyöt, csipkét, hol leszedték azokat.