Szeghalomról Moszkván át Pekingbe – beszélgetés Kusai Sándor volt nagykövettel

– Pedagógus szülők gyermekeként látta meg a napvilágot a Békés megyei kis településen, Szeghalmon. Hogyan került a diplomácia közelébe? Látott hasonló pályát a családban?

– Ötödikes koromban döntöttem el, hogy diplomata szeretnék lenni. Akkoriban olvastam egy könyvet az 1814-15- ös Bécsi Kongresszusról, amely lezárta a napóleoni háborúkat. Ez a fiataloknak szóló regény romantikus képet festett a diplomaták életéről. Persze ez egy gyermeteg elképzelés volt, akkoriban nem tudtam, hogy ennek a szakmának van egy jó értelemben vett „kulimunka” része is. Viszont onnantól kezdve az akkori forrásokból – már amennyi rendelkezésre állt – elkezdtem tájékozódni, figyeltem a nemzetközi eseményeket. Utánanéztem, hogyan lehet elérni, hogy én is diplomata legyek és a gimnázium utolsó évében megpályáztam az állami ösztöndíjat, amivel kijutottam Moszkvába, a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemére.

– A Szovjetunió fő diplomataképzője híres volt a katonás szigorról. Hogyan zajlott az oktatás? Mikor dőlt el, hogy melyik szakirány felé indul?

– Mielőtt megkezdtük volna a tanulmányainkat, összehívtak bennünket a Külügyminisztériumban és közölték velünk, hogy milyen országra, milyen nyelvre fogunk szakosodni. Senkit nem érdekelt, hogy ki mit szeretne. Így indultam Kelet-Ázsia és Kína nyomába. Katonás szigornak nem nevezném, de valóban a szovjet rendszeren belül is szűkebb volt a hallgatók szabadsága, mint általában. Olyan volt, mint egy jó középiskola, napi 6-8 órával, kötelező vizsgaidőpontokkal és kötelező óralátogatással. Nagy bajba keveredtünk, ha akár havi egy nyelvórát igazolatlanul mulasztottunk. Így viszont valóban meg lehetett tanulni több nyelvet is. Jóval kevesebb szabadsággal rendelkeztünk annak idején, például az egyetemen harmadévtől lehetett a könyvtár azon részébe mennünk, ahol nyugati szakirodalmat is olvashattunk. Cserébe viszont garantált volt az elhelyezkedésünk.

– Így is lett, viszont rögtön a mély vízbe került, hiszen az egyetem elvégzése után 1986-ban már Pekingben találta magát.

– Igen, annak idején nagyon nagy szükség volt a „Kínául értőkre”. Azért mondom így, mert nemcsak a nyelvtudásra, hanem annál sokkal többre van szükség ehhez a szakmához. Amellett, hogy nagyon fiatalon kerültem ki, mint sajtófigyelő, nagyon érdekes időszakot éltünk át. Ott is, ahogyan itthon is, átmenet zajlott. Akkor folyt a kínai vezetés által „sajnálatos esemény”-nek nevezett Tienanmen téri felkelés. Eközben követtük az otthoni eseményeket, és láttuk, hogy Kínában mit csinálnak másként.

– Mi lett az ifjúsági regényben látott diplomataképpel? Mire utalt az előbbiekben említett „kulimunka” kifejezéssel?

– A diplomácia, különösen itthon a Külügyminisztériumban nagyon-nagyon sok apró munkát, bürokráciát jelent. Iratokat, elemzéseket kell készíteni. Rengeteg napi apró ügyet kell intézni, egy kicsit hivatalnokmunka. Kulimunka, mert határidőre, megfelelő szabályok szerint kell szakmai ismereteket, taktikai tanácsokat megfelelő terjedelembe összezsúfolni. Akár másfél oldalba, vagy éppen háromba, attól függ, hogy mennyi ideje van a döntéshozónak ezeket elolvasni. Persze a külképviseleteken is van ilyesfajta munka. Amikor egy delegáció külföldre megy, azt a nagykövetség szervezi meg a szállástól kezdve az egész napirendig. Cinikusan azt szoktuk mondani: „nincs is szebb érzés, mint a delegációval felszálló repülőgép kerozinjának a füstje.” Persze minél idősebb és tapasztaltabb az ember, annál kevesebb az ilyen jellegű munka, és annál több a szakmai alkotás lehetősége.

– Ezután három évet töltött a Külügyminisztérium kínai részlegének vezetésével. Majd ismét külszolgálat következett, de ezúttal egy más térségben, Délkelet-Ázsiában, azon belül is Malajziában dolgozott.

– Ez nagyon érdekes közeg volt, egy olyan muzulmán többségű ország, ahol a lakosságnak csak az 51%-a maláj és több mint 30%-a kínai bevándorló. Akkoriban elképesztően gyorsan fejlődött, a kis tigrisek felemelkedésének utolsó időszakaszában járt, még az 1997-es ázsiai gazdasági válság előtt. Rengeteg dolgunk volt, a magyar-malájziai kapcsolatok is rendkívüli módon fejlődtek, de a regionális kapcsolatok is. Akkoriban alakult ki az APEC, az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés. A világgazdaság mai szervezeti struktúrájának és részben számos politikai folyamat mai szerkezetének oda nyúlnak vissza a gyökerei. Ebben a rendszerben Malajzia volt az egyik húzóerő, és én ezt a helyszínről szemlélhettem. Pont akkor jöttem el onnan, amikor beütött a gazdasági válság és ez megmutatta az akkori fejlődési rendszer problémáit.

– Mennyiben változott Magyarország külpolitikai mozgástere a Kínában töltött első éveihez képest? Arra gondolok, hogy az első kiküldetésének nagy részében még létezett a Szovjetunió, így mi is ehhez az érdekszférához tartoztunk.

– Korábban a Varsói Szerződés részeként a diplomaták időről időre találkoztak egymással. Így volt ez, amikor sajtóbeosztottként Pekingben szolgáltam. Ez már a kiküldetésem alatt, 1990-91-től fokozatosan megszűnt. Amikor Malajziában voltam, akkor már valóban nem volt ilyen jellegű szakmai véleménycsere, mert már nem voltunk benne sem a KGST-ben, sem a VSZ-ben. Máshová pedig csak igyekeztünk. Ez nagyobb fokú önállóságot jelentett, de egyúttal felelősséget is. Kicsit úgymond „ki voltunk taszítva a pusztába”. Kevesebb információ állt rendelkezésünkre, magunknak kellett megküzdenünk értük, hiszen a szövetségeseinktől nem jutottunk hozzá.

– A Malajziában megszerzett tapasztalatait utána itthon kamatoztatta.

– 1997-ben az Ázsiai Főosztályon először osztályvezető, majd főosztályvezető-helyettes lettem. Nagyon jól jött a malajziai tapasztalat, mert akkor már nemcsak Kína, hanem egész Kelet-Ázsia is hozzám tartozott. Mongólia, a két Korea, Kína, Japán és India, azaz Dél-Ázsia is. Tehát azzal a területtel foglalkoztam, ahol az akkori Föld lakosságának a fele lakott. Ez másfél évig tartott, utána mentem Kínába.

– Ebben az időszakban viszont már egy másik szövetségi rendszerhez közeledtünk.

– A 2000-es évek elején a magyar nagykövet helyetteseként, első beosztottként szolgáltam Pekingben. Ekkor a csatlakozási folyamatok már előrehaladtak és látszott, hogy mikor leszünk tagja az Európai Uniónak. 2002-től meghívtak minket, mint tagjelölteket az Unió külföldön dolgozó diplomatáinak egyeztetéseire. Ez nagyon megkönnyítette azt, hogy tágabb információs bázissal, több ismeretből tudjunk együtt dolgozni. Persze az elhangzottakkal nem mindig egyezett az, amit mi gondoltunk, de legalább volt miből válogatni.

– Magyarország akkoriban tett jelentős lépést, Medgyessy Péter 2003-ban látogatott Pekingbe. Magyar kormányfő 44 évig nem volt hivatalos látogatáson Kínában. Hogyan alakultak előtte a magyar-kínai kapcsolatok?

– Igen, azt lehet mondani, hogy akkor került Kína a Magyarország számára fontos, kiemelt partnerek kategóriájába. Ennek hosszú előzménye van, de röviden összefoglalva: míg az ’50-es években közel álltunk egymáshoz, ez a viszony a ’60-as években, a kínai kulturális forradalom alatt nagyon megromlott a szovjet-kínai konfliktus miatt. Később a kínai reformok kidolgozásakor nagyon sokat merítettek a kínai vezetők az 1968-as magyar reform tapasztalataiból, ekkor némileg javultak a kapcsolatok. Ki is lógtunk a sorból, hiszen közelebb álltunk Kínához, mint a szovjetek. A rendszerváltozás körüli időszakban pedig sok más dologgal törődött Magyarország. Végül 2003-ra konszolidálódott az új rendszer, kialakult a demokrácia, és ehhez a piacgazdaság. Ekkor már lehetett tudni, hogy milyen feltételrendszerben leszünk benne az Európai Unióban. Kína ez alatt több hullámban fejlődött, reformált, óriási eredményeket ért el, és a világ egyik legfontosabb gazdasági tényezőjévé vált. A magyar vezetés pedig ekkor kezdte megérteni, hogy nagyon sok lehetőséget veszítünk, ha nem építünk Kínával kapcsolatot.

– Ön jelen volt ezen a történelmi találkozón. Mit kell tudni róla?

– Kínában az a szokás, hogy ha egy miniszterelnök látogat el az országba, akkor a partnerével tárgyal, a kínai miniszterelnökkel, és utána a kínai államfő és a parlament elnöke is fogadja a külföldi vendéget. Tehát mire az államfővel találkozik, addigra ő már a miniszterelnöktől megkapja a beszámolót arról, hogy mi volt a megbeszélés eredménye. Ehhez nagyon ragaszkodnak a kínaiak. Medgyessy Péter látogatásakor viszont ez pont fordítva volt, az államelnök egy fontos vidéki útja miatt előbb találkozott a magyar miniszterelnökkel, mint a kínai kormányfő. Az, hogy hajlandóak voltak a protokollnak egy sor szabályát felborítani, azt mutatja, hogy nagyon fontos volt a kínaiaknak a magyar miniszterelnök látogatása, természetesen a saját érdekeik miatt.

– Nem sokkal később az akkori miniszterelnök, Medgyessy Péter tanácsadója lett.

– 2004-től kezdve voltam a miniszterelnök keze alá dolgozó kül- és biztonságpolitikai tanácsadó csoportban Ázsia-szakértő. A legfontosabb feladatom az volt, hogy a minisztériumoktól és más szervezetektől a hozzám tartozó anyagokat, javaslatokat, előterjesztéseket összerakjam, véleményezzem, segítsem a miniszterelnököt. Ezt a feladatkört nem kell túlértékelni, sohasem a tanácsadók az okosok, hanem azok, akik az ő munkájukat segítik, hiszen az általuk összeállított anyagból dolgoznak. A tanácsadó csak akkor okos, ha ezeket jól rakja össze, és hatékonyan tudja segíteni a vezető munkáját. 2006-tól viszont visszakerültem a Külügyminisztériumba, az Információs és Elemző Főosztályra. Ez egy nagyon fontos időszak volt, közel két évig a magyar diplomácia összes jelentését, stratégiai elképzelését én dolgoztam fel a csapatommal együtt. Azokat az információkat, amelyek alapján a külpolitikai döntéshozók cselekedtek. Ez a feladatkör nagyon kitágította a világképemet, amely addig sem volt szűk, de akkor minden területtel foglalkoznom kellett.

– Ezután viszont ismét külszolgálat következett, amikor nagykövet lett Pekingben, egy egészen izgalmas időszakban, 2008-ban.

– A közepébe csöppentem a dolgoknak. Ekkor már teljes gőzzel dolgozott a kínai-magyar kapcsolatok hajója, elindult a hajódugattyú, a közepén tartott az első magyar évad Kínában. Még át sem adtam a megbízólevelemet a kínai elnöknek, de már beutaztam Kínát az üzleti lehetőségeket, turizmust és minden egyebet promotálva. Onnantól pedig olimpia, paralimpia és egyéb események, évente körülbelül száz.

– Rangban nyilvánvalóan a legmagasabb pozíciót töltötte be. Tekinthető ez szakmailag is a csúcsnak?

– Igen, mindenképpen. Amellett, hogy nagykövet voltam, igen fontos időszakban kaptam meg ezt a lehetőséget. A Kínával való kapcsolatunk nagyon sok eseménye és a kapcsolatok intézményrendszerének befejezése is ehhez az időszakhoz kötődik. Létrehoztunk egy magyar képviseleti hálót, s ennek az egyik elősegítője voltam. Egy rombuszt helyeztünk rá az országra, amely a különböző sajátosságú területeinek a magyar szálait segít erősíteni.

– Ha már a szakmai csúcsoknál tartunk. 2010-ben átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Mivel érdemelte ki ezt a kitüntetést?

– Egy olyan megállapodást sikerült tető alá hoznunk, amely révén egy kínai befektető nagyon jelentős, akkori árfolyamon 265-270 milliárd forintos befektetést eszközölt Magyarországon. Nem titok, ez a BorsodChem kínai tulajdonszerzése volt. Ennek az előkészítésében volt némi szerepem. Sokrétű diplomáciai munka volt a tárgyalások segítése, a partnerek összehozása. Én úgy gondolom, hogy az egész nagyköveti tevékenységemen belül ezt az eredményt is értékelték, amikor átadták az érdemrendet.

– Hat évig volt nagykövet. Most a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kínai tanszékének oktatója ennyi tapasztalattal a háta mögött. Mit mond a diákoknak, milyen kompetenciák kellenek ehhez a szakmához?

– Nagyon széles tudásbázis, de nem feltétlenül szakértői mélységű. Hanem, hogy a diplomata átlássa a problémát, és ha valamilyen szakmai kérdésbe beleütközik, akkor tudja, hogy annak hol tud utána nézni, kitől tud kérdezni. Két-három nyelv ismerete mindenképpen szükséges és a nemzetközi érintkezés normáit is tudni kell. Céltudatos, nyitott, fegyelmezett személyiség, jó kapcsolatteremtő képességgel. Arra gondolok, hogy ha kap egy utasítást, azt végre kell hajtania. Normakövetőnek kell lenni, becsületesnek. A gyakorlati tudnivalók elengedhetetlenek. Például, egy igazi diplomata nem hazudik. Mindig a valóságnak egy olyan vetületét, oldalát láttatja a partnereivel, amely az ő érdekei szempontjából a legjobb. Ezt meg kell tanulni. Röviden összefoglalva: sok ismeret, sok tudás és egyfajta sajátos, extrovertált személyiség.

A beszélgetés helyszínéül szolgáló kávézóban „Tanár Úr!” megszólítással egy diák állítja meg az interjú végén távozó Kusai Sándort. Ő pedig készségesen áll rendelkezésére az érdeklődő, tudni vágyó fiatalnak. Hiszen amellett, hogy tudományos munkát végez, legfőbb célja a megszerzett ismeretek, tapasztalatok átadása.