Az elfelejtett népirtás – még ma sincs igazán vége az évszázados afrikai történetnek

A mai Namíbia valamikor a Német Birodalom része volt – akkor még nem így hívták, hanem Délnyugat-Afrikának. A 19. században foglalták el, és a német uralom alatt szép lassan eltűnőben volt az ottani népcsoportok szabadsága és kultúrájára. Az őslakosokat elkergették a földjeikről és a házaikból, a nőket szexrabszolgaként tartották a gyarmatosítók. A szarvasmarhapásztor hererók úgy döntöttek: lépnek, mielőtt még túl késő lenne. 1904 január 12-én felkelést indítottak. Néhány százan elözönlötték Okahandzsa kisvárost, összetűztek az ott állomásozó német katonákkal, és megöltek 123 embert – többségében németeket. A házaikat pedig felgyújtották.

A konfliktus futótűzként terjedt, azok a németek, akik túlélték az őslakosoktól korábban elkobzott farmjaik ellen intézett támadásokat, a városokba menekültek védelemért. Alig két nappal később a hererók elfoglalták Waterberget is, a  német katonai helyőrséggel együtt, és az összes katonát meggyilkolták. Vezetőjük, Maharero csak a misszionáriusoknak és az asszonyok, gyerekek egy csoportjának engedett szabad elvonulást.

A felkelés folytatódott, és egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a németek fölényben vannak. Leutwein kormányzó tárgyalásokat sürgetett, de Berlin fegyverekkel akarta elfojtani a lázadást. II. Vilmos császár főparancsnokát, Lothar von Trotha tábornokot küldte Délnyugat-Afrikába. Ő volt az, aki 1900-ban leverte a kínai boxerlázadást. A tábornok nem hagyott kétséget afelől, hogy elvégzi, amire kérték. “Hiszem, hogy a herero nemzetet ki kell irtani… Az afrikai törzseket vér- és pénzpatakokkal pusztítom el. Csak e tisztogatás után jöhet létre valami új, ami velünk marad” – mondta. És elrendelte, hogy “minden hererót, legyen fegyveres vagy fegyvertelen… le kell lőni.”

Augusztus közepére le is verték a lázadást. A hererók szétszóródtak, sokan közülük éhen-szomjan haltak, amikor a Kalahári-sivatagon át menekültek. Csak arra tudtak, másfelé nem engedték őket. Aki mégis túlélte a sivatagot, azt lemészárolták, válogatás nélkül. A kutakat a németek megmérgezték és egy későbbi jelentésben az egyik szemtanú eskü alatt állította, hogy a katonák végeztek a nőkkel és a gyerekekkel is. A hererók 80 százaléka eltűnt a Föld színéről – több tízezer ember. Azt a 12 ezret, aki maradt, megadásra kényszerítették és koncentrációs táborokba zárták, ahol egyes források szerint mindennaposak voltak az emberkísérletek és a rabszolgamunka. Az ott meghalt emberek koponyáit Berlinbe vitték – később a fajelmélet kidolgozásához használták fel őket. A koponyákat egy évszázadon át egy német kórházban és egyetemen tárolták, majd a kétezres évek elején egy német újságíró felfedezte őket. A hír bejárta a világsajtót, Namíbia pedig követelte a koponyák visszaszolgáltatását. Húszat tudtak közülük azonosítani, ezeket 2011-ben Namíbiába is vitték.

1904 októberében a nama törzs tagjai is fellázadtak – velük ugyanaz történt, mint a hererókkal.

A legtöbb történész egyetért abban, hogy ez volt a 20. század első népirtása. Ennek minősítette 1985-ben az ENSZ is. Berlin sokáig, egészen 2015-ig nem ismerte el annak. Kártérítést viszont most sem hajlandó fizetni. Ezért nyújtotta be csoportos keresetét Németország ellen a múlt héten egy New York-i bíróságon a két namíbiai népcsoport, a hererók és a namák. A jóvátétel mellett azért is perelnek, hogy részt vehessenek az erről szóló tárgyalásokon Namíbia és Németország között – ezekről ugyanis kizárták az ő képviselőiket.

A most benyújtott kereset alapját a következők képezik:

1. 1885 és 1903 között a herero és nama földek negyedét sajátították ki a németek kompenzáció nélkül – még ma is az ő leszármazottaik gazdálkodnak ezeknek a területeknek egy részén.

2. A gyarmati hatóságok szemet hunytak afölött, hogy a németek megerőszakolták a két népcsoport lányait és asszonyait, és kényszermunkára cipelték őket.

3. 100,000 herero és nama halt meg az 1904-es felkelést követő megtorlásban, melyet Lothar von Trotha altábornagy irányított.

Berlin egyébként azzal érvel, hogy azért nem fizet kártérítést, mint tette a 2. világháború áldozatai esetében, mert helyette dollármilliókat ad Namíbiának fejlesztési segélyként.

Nincs biztosíték arra, hogy a Németország által felajánlott fejlesztési segélyekből bármi is eljut azokhoz a népcsoportokhoz, akiket a népirtás érintett – állítja a felpereseket képviselő ügyvéd, Ken McCallion a Reuters hírügynökségnek. És azt is hangsúlyozza, hogy nincs helyük tárgyalásoknak a népirtás elszenvedői: a hererók és a namák nélkül.

Forrás: sahistory.org, smithonianmag.com, The Telegraph, BBC, Reuters