Az írót nevelő nagypapa, Nicolás Ricardo Márquez Mejía ezredes, nagy szerepet játszott Márquez politikai nézeteinek kialakulásában.
“A nagyapám megrögzött liberális volt. Politikai nézeteim első helyen valószínűleg tőle származnak, hiszen az öreg a helyett, hogy meséket mesélt volna nekem, állandóan a borzalmas történekkel traktált a polgárháborúról, amit a liberális szabadgondolkodók és a klerikális konzervatív kormánypártiak vívtak egymással” – mondta Márquez. Arról hogy, milyen nagy befolyással volt az ezredes nagypapa az íróra, sokat elmond, hogy Márquez nem egyszer említette, “nagyapám halála után semmi említésre való nem történt az életemben”.
A fiatal Gabo egyébként legalább olyan tehetségesen énekelt és festett, mint ahogyan írt. Sokan, akik fiatal kora óta ismerték, úgy tartják, e másik két művészeti ágban is hasonló sikereket érhetett volna el, ha éppen nem írónak áll.
Kevesen tudják García Márquezről, hogy az 1952-es Bogotazo-nál is jelen volt, mégpedig későbbi barátjával, Fidel Castróval.
A barranquillai évek alatt, amint azt az író több művében is megírta, az “El Rascacielos”, azaz a “Felhőkarcolóhoz” címzett bordélyházban volt albérlő. Így már érthető, hogy honnan merített ihletet a “Bánatos kurváim emlékezete” című könyvéhez.
Márquez boldog házasságban élt Mercedes Barchával, akit kedvesen “Szent Krokodilnak” becézett. Amikor az írót arról kérdezték, hogy mi a hosszú házasság titka, így válaszolt:
“Az egyetlen gond a házassággal az, hogy minden este a szex után véget ér, reggel pedig nulláról kell újjá építeni, lehetőleg még a reggeli előtt” – ha ez mindennapos program volt Gabo életében, hát tényleg mozgalmas, mágikus és realista életet élhetett a kolumbiai író..
Arról sem sokat írtak, hogy a “Száz év magány” ihletése majdnem egy tehén és kis híján a Márquez család életébe is került, mivel az inspiráció éppen egy kirándulásra utazóban érte Márquezt, aki annyira elmélázott a volánnál, hogy éppen csak, hogy ki tudta kerülni a történetesen éppen az aszfalton, egyébként szintén mélázó négylábút. Végül a család és a tehén is megmenekült, Márquez kikerülte a jószágot és visszatérvén Mexikóvárosba papírra vetette a később Nobel-díjjal jutalmazott kötet első sorait:
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.”
Az Arany János-féle “Gondolta a fene”- mentalitás Márquezre is jellemző volt. Egy esteben az író úgy nyilatkozott, hogy ha a kritikusok meg szeretnék magukat óvni a totális lebőgéstől, jobban tennék, ha nem magyaráznának bele mindenféle ostobaságot a “Száz év magányba”, mivel a mű tele van olyan apró, profán és vicces utalásokkal, amelyeket csak az író közeli barátai értenek, mindenféle műkedvelő irodalomkritikai elemzés csak “szörnyen hülyét” csinálna kritikusokból.
Csak a bennfentesek tudják, hogy az amúgy rendkívül békés Márqueznek egyszer bizony annak rendje és módja szerint bepancsolt a szintén Nobel-díjas Mario Vargas Lllosa. Az eset egy mexikóvárosi színházban történt, ahol a találkozójukra érkező Márquezt a perui író nemes egyszerűséggel leütötte. Azt még ma is találgatják, hogy mi állhatott az eset hátterében. Egyesek szerint nőügyek, mások szerint pedig az, hogy Márquez, Llosa és felesége, a bolíviai Patricia között kitört veszekedésben közvetített és ha lehet hinni a pletykának, a kolumbiai azt javasolta az asszonynak, hogy váljon el a perui írótól, amit ez utóbbi nem vett éppen jó néven. García Márquez monoklijáról még aznap Rodrigo Moya fotós készített népszerű fényképet.
Márquez és Llosa amúgy sem értettek egyet egy sor fontos politikai kérdésben. Llosa például már 1971-től elítélte Castrót és a kubai rezsimet, még Márquez mindvégig szoros barátságot ápolt a szakállas forradalmárral. Márquez egyébként olyannyira antiimperialista volt, hogy hosszú évekre ki is tiltották az USA-ból. Végül Bill Clinton töröltette az írót a fekete listáról, majd Los Angelesben gyorsan utcát is elneveztek Márquezről. “Változnak az idők, a sors útjai pedig kifürkészhetetlenek” – vont vállat Gabo a hír hallatán.
Emlékezetes, hogy amikor Márquez megkapta az irodalmi Nobel-díjat, édesanyja annyit fűzött a dologhoz, hogy : ” akkor remélem most végre megjavíttatja a telefonomat”.
A Márquezről keringő legendáriumban áskálódva kiderült, hogy annak idején a “Száz év magányból” hollywoodi filmesek játékfilmet akartak készíteni, az író azonban nem adta áldását a tervre, mivel mint mondta, “valószínűleg valami olyan színésszel játszatták volna a főszerepet, mint Robert Redford. Nekem viszont egy rokonom sem hasonlít Robert Redfordra.” Arról nem esett szó, hogy valójában milyen szereposztással rendezték volna a filmet.
Saját bevallása szerint, amióta García Márquez írni tud, a 2005-ös volt az egyetlen év, amikor Gabo egy árva sort, sem vetett papírra, tény, hogy megérdemelte a pihenést.