Gabriel García Márquez 1927 március 6-án született a kolumbiai Aracatacában, ahol boldog, ám rövid gyerekkorát töltötte és ahol anyai nagyszülei, Nicolás Ricardo Márquez Mejía ezredes és felesége, Tranquilina Iguarán nevelték. Az író mindig is úgy tartotta, hogy nagyanyja fantáziadús meséi a helyi legendákról és kíséretetekről alapozták meg későbbi irodalmi stílusát, így lett a mágikus realizmus igazi megalkotója az aracatacai Traqnuilina néni.
Amint azt Márquez korábban több fórumon is elmondta, a “Száz év magányban” tulajdonképpen ugyan olyan formában mesél, mint ahogy azt annak idején a nagymama tette.
Nagyapja halála után Márquezt – a számára szinte ismeretlen szülei – Sucre városába küldték tanulni, később pedig Zipaquirában, Bogotától nem messze egy internátusban, a szombat és vasárnap délutánok magányában kap rá a leendő Nobel-díjas, Jules Verne,Salgari és Duma műveire.
1947-ben kezdi meg egyetemi tanulmányait a Bogotai Nemzeti Egyetem jogi karán, amelyeket azonban sohasem fejezett be és ugyanebben az évben publikálja az “El Espectador” hasábjain első rövid egypercesét “La tercera resignación” címmel. 1948-tól Márquez a frissen alapított “El Universal de Cartagena” című napilap riportereként kapott állást, 1950-ben pedig megismerkedik az irodalmi pályafutását döntően befolyásoló fiatal barranquillai értelmiségiekkel, akik lévén egyrészt a “Heraldo de Barranquillához” kerül, másfelől egy sor olyan új író műveivel köt közelebbi barátságot, akik később nagy hatással lesznek karrierjére.
Az ötvenes évek derekára Márquez már az egyik legnívósabb kolumbiai lap, az “El Espectardor” főállású újságírójaként több olyan riportot is publikált, amelyek a szakma nagyjai közé emelték az alig harminc éves tollnokot.
Gustavo Rojas Pinilla diktatúrája és az “El Espectador” bezárása Párizsban érte García Márquezt, aki a Kolumbiába szóló repülőjegye árát inkább a “Az ezredes úrnak, nincs aki írjon” című regényének befejezésére fordította. A zavaros ötvenes évek után Márquez inkább csak látogatóba tért haza szülőföldjére, 1958-ban például azért, hogy feleségül vegye Mercedes Barchát, akit a nem mindennapi “Szent Krokodil” becenévvel is illetett, és akinek korábban, saját bevallása szerint némileg ittasan, egy ünnepségen kérte meg a kezét, amikor a hölgy még alig volt 13 éves.
1960-ban a Kubai Forradalmat követő mozgalmas és mozgalmi időszakban “Gabo”, ahogy barátai hívták, Havannában, a kubai Prensa Latina hírügynökség tudósítójaként dolgozott, ahol szoros barátságot kötött a “szakállasok” vezetőjével, Fidel Castróval.
“Castro rendkívül művelt ember, általában irodalomról beszélgetünk” – mondta Márquez egy interjúban, amikor a Fidelhez fűződő, sokat és sokak által kritizált barátságáról kérdezték az írót.
Márquez Caracas és New York után Mexikóvárosban telepedett le, ahol rendezőként és forgatókönyíróként is dolgozott és természetesen itt írta a világhíres “Száz év magány” című kötetét is.
A mű megszületésének körülményei mára a latin-amerikai irodalmi mitológia részét képezik. Márquez elmondása szerint egy acapulcói családi kirándulás alatt szállta meg az ihlet, mégpedig olyan hirtelen és olyan intenzitással, hogy a gondolataiba merülő író majdnem elütött egy tehenet.
“Alig bírtam magammal a strandon, és amikor visszatértünk a fővárosba lepötyögtem az első mondatot, amely addig nem hagyott nyugodni : „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” ” – emlékszik vissza Márquez a világirodalom egyik klasszisának születésére.
Innen pedig már nem volt megállás. A könyv, amely nem csak García Márquez életét, hanem a latin-amerikai irodalmat is fenekestül felforgatta 1967-ben került kiadásra, az újító nyelvezetű, egyedülálló alkotás azóta nem kevesebb, mint 50 millió példányban került eladásra.
A “Pátriárka alkonya” – amelyben kiteljesedik Márquez páratlan nyelvi zsenialitása már Barcelonában látja meg a napvilágot 1975-ben, alig négy évvel a latin “boom” íróinak ideológiai szecessziója után. A kubai Heberto Padilla 1971-es letartóztatása ugyanis mélyen megosztotta a latin-amerikai író társadalmat. Míg Mario Vargas Llosa és Carlos Fuentes eltávoldotak a kubai rezsimtől, addig Julio Cortazar és Márquez továbbra is támogatták a szocialista Kubát. Augosto Pinochet chilei diktátor hatalomra jutása után az író egészen 1981-ig betartotta azon ígéretét, mi szerint a diktátor bukásáig nem publikál, csak politikai tartalmú, valós történeteket. Rajongói legnagyobb örömére ’81-ben Gabo megszegte a saját magára kivetett tilalmat és megjelent a tömör, egyszerű de csodálatos “Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája”.
Irodalmi munkássága, valamint a “Száz év magány” elismeréseként 1982-ben Márquez átvehette az irodalmi Nobel-díjat, amely után gyorsan négy rendkívül népszerű regény publikált. Ezekből az évekből származik a nyugati világot meghóditó “Szerelem a kolera idején”, “A tábornok útvesztője”, a “Szerelemről és más démonokról”, illetve a “Bánatos kurváim emlékezete”, ez utóbbiból 2011-ben hasonló címmel film is készült.
1999-től, amikor az írónál nyirokrákot diagnosztizáltak – amelyet később sikerrel gyógyítottak az orvosok – Márquez visszavonultan élt. 2000-től ismét több nagysikerű rövid novellát és riportot és egy önéletrajzi művet is írt, és bár a nyilvánosság előtt alig jelent meg, a mexikói közönség mindig szívélyesen fogadta a kolumbiai tollnokot.
Jó szokásához híven, ahogy azt évek óta tette, születésnapján március 6-án idén is megjelent mexikóvárosi otthona ajtajában, ahol az összesereglett újságírók – mint utóbb kiderült utoljára – énekelték el az írónak a “Las mañanitas-t” a hagyományos mexikói születésnapi dalt.
García Márquez műveit magyarra Dobos Éva és Székács Vera fordították, akik kitűnő munkája lehetővé tette, hogy a kolumbiai író különleges spanyolja magyarul is legalább olyan ékesen szóljon mint eredetiben.
Akik személyesen is ismerték Gabriel García Márquezt, szívélyes, szerény és jó indulatú emberként írták le a mágikus realizmus szülőatyját, sokunk számára pedig, akik “csak” könyvein keresztül ismertük “Gabót” nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint egy kontinens lelkének megismerését a nappalink és egy fotel kényelméből, sőt talán akad közöttünk olyan is, aki éppen Márquez könyveinek hatására hagyta el az olvasószoba kényelmét, hogy személyesen is megízlelje milyen Latin-Amerika varázsának realitása.
Ha Gabo tényleg azért írt, hogy barátai szeressék, úgy minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy boldog életet élt, hiszen világszerte több millió barátot szerzett könyvein keresztül, akik igazán szerették és szeretni fogják. Mint mondta, ” a halál nem az öregkorral jön el, hanem a feledéssel” – Márquezt pedig sohasem felejtik sem olvasói sem pedig a világirodalom.