Abban mindenki egyetért, hogy a 11 éves Lizeth – aki büszkén 100%-ban őslakos származásúnak vallja magát – született vezető. A kislány a mexikói Nuevo León államban tartott, magyarra talán a “Civil Pillantképek” elnevezésre fordítható fotópályázat gáláján tartott beszéde minden kétséget kizáróan egy elismert felnőtt társadalmi aktivistának is a becsületére vált volna.
Lizeth elsősorban az őslakosokat érő megkülönböztetés és a prekolombián kultúrák háttérbeszorulása ellen emel szót. A fiatal veracruzi lány, akit alig több mint egy évtizedes élete során többször megaláztak és semmibe vettek, mint mondja, mégis boldog, mert Mexikó ősi civilizációinak örökségét viheti tovább. Natalia szerint, az indián népek nem segítséget várnak, hanem egyenlő félként, kultúrájukat megőrizve szeretnének résztvenni egy multikulturális társadalom építésében.
A kislány szerint Mexikó és minden bizonnyal az emberiség egyik nagy problémája – bármilyen idealistán is hangozzék – az, hogy mindennapi életünkből száműztük a pozitív, szolidáris értékek gyakorlását. Nem tiszteljük önmagunkat, egymást és nem vállalunk felelősséget a társadalomért amelyben élünk- mondja Natalia.
“Van akit mindennapi stressz emészt fel, sokan csak az anyagi javakért dolgoznak és élnek, olyannyira, hogy már szem elől tévesztik azt, ami igazán fontos az életben. ” – mondja megkapó határozottsággal Natalia. A család, a szeretet és az emberi értékek afféle kifacsart, elfeledett és üres fogalmakká váltak, mivel nem képezik részét mindennapi életünknek, mutat rá a fiatal indiánlány.
“Gyakorolnunk kell az őszinteséget, a kommunikációt, a toleranciát és a hűséget, gyakorolni minden nap, a családban, az iskolában, a munkahelyen, mindenhol és mindig. Csak amikor az értékek a mindennapi gyakorlat részéve vállnak, amikor ösztönösen tiszteljük majd egymást, udvariasak és együttérzőek leszünk, csak akkor válhatnak társadalmaink igazán produktívvá és hatékonnyá. ” – foglalja össze életfilozófiáját az egyszerű utcai árusok lánya, Natalia.
Natalia, szemben sok társadalmi aktivistával, nem vádaskodik és nem követel senkitől semmit, olyan egyszerű gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket a szürke hétköznapok során talán egy flegma legyintéssel egyszerű idealizmusnak titulálunk és átsiklunk felettük, azonban ha rászánunk 11 percet és meghallgatjuk Natalia szavait, rájövünk, hogy a kislánynak igaza van, a megoldást nem mástól hanem egymástól és önmagunktól kell várnunk, a társadalom ugyanis az egyénnel kezdődik, de a közösség viszi előre.
{youtube}mVROiY4-v44&feature{/youtube}