Martina Mussolini egyébként Venezuelában nevelkedett, jelenleg azonban inkább Olaszországban hirdeti dédapja dicsőségét és éli az olasz elitnek megadatott “dolce vitát”.
A levélből az derül ki, némi álhonvágynak hangot adó fanyalgás után, hogy Martina Mussolini szerint az olasz fasizmus a faji törvényeket leszámítva egy rendkívül sikeres és legitim politikai rendszer volt, amely nem csak Olaszországban, hanem a Földközi-tengeren túlra is elvitte az “európai civilizáció dicsőségét.”
A második világháborúról írva a Mussolini-lány arra emlékezteti Madurót, hogy a világégésbe tulajdonképpen Franciaország és az Egyesült Királyság hajszolta a békés Olaszországot, majd pedig meglehetősen összefüggéstelenül zagyvál Mussolini korporativizmusának és a jelenkor válságának összefüggéseiről, valamint a fasiszta állam feltételezett gazdasági csodájáról.
Sorait zárva a diktátor unokája az általa “hőn szeretett venezuelai haza hősies népéről” ír – ahova egyébként Martina Mussolini húsz éve be sem tette a lábát.
A hölgy érvelése egyébként nem teljesen logikus, mint ahogy az ellenzéki tüntetők és az olasz fasiszták között vont párhuzam sem egyértelmű. Mussolini egyfelől isteníti az egykori olasz fasisztákat, másfelől pedig a venezuelai ellenzéket, akik szerinte azonban nem azonosak a fasisztákkal, “csak éhesek” – bár még éhesen is legalább olyan nagyszerűek, mint az egykori fekete ingesek. Akkor most, hogy is van ez?