Santa Cruz-i lakhelyemet, a roppantul kreatívan Barrio de la Santa Cruznak nevezett negyedet semmiképpen sem tekinthetjük egy különösebben nagy forgalmat bonyolító városrésznek, mégis minden apró utcájában legalább 50 méterenként lehet valamelyik háznál vacsorázni vagy éppen ebédelni.
Az sokáig rejtély volt számomra, hogy egy kifejezetten álmos kis negyedben vajon miért éri meg lépten-nyomon kifőzdéket üzemeltetni. Aztán amikor tovább merészkedtem a Penocos utca sarkánál és magam is elkezdtem látogatni Don Panchitót vagy esetleg a Farolitót, rájöttem, hogy bizony a házi éttermek teljesen reális keresletre nyújtanak kitűnő és mindenki által megfizethető kínálatot.
Személyes kedvencem a Barrio de la Santa Cruz szívében, meglepő módon a Santa Cruz névre keresztelt általános iskolával szemben fekvő apró étterem az El Farolito, azaz “Az Utcailámpácska” amely a maga szerény kis teraszával és 10 asztalával ideális ebédelőhely, ha egy zsúfolt napon nincs ideje a főzőcskézésre az embernek.
A menü nem éppen változatos, de a három-négy fajta leves éppen elegendő, és a másodikra sem lehet panaszkodni. A kukorica-, hús, vagy mogyorólevest hol sült csirke némi rizzsel és sült banánnal, hol majadito, azaz bácskai helyett bolíviai rizses hús, néha tészta, néha pedig egyszerűen rántott hús követi. A lényeg, hogy a koszt mindig friss, garantáltan házi, 420 forintnyi boliviánóért pedig mindenképpen megéri a kétfogásos ebéd.
Persze a fogyasztóvédelem nem sokat ellenőrizgeti ezeket a helyeket, de a Farolito tízéves múltja elég garancia számomra, és úgy tűnik, hogy a szomszédság számára is.
Bolíviában nemigen szokás adót fizetni, bár az elmúlt pár évben az állam nagy hangsúlyt fektet a közteherviselés gyakorlatának elterjesztésére és betartatására. Ennek ellenére az adóhatóság nagyon okosan nem kötelezi fizetésre a minimális jövedelmet termelő családi vállalkozásokat, így például a Farolitót üzemeltető Martának sem gyűlik meg a baja a helyi NAV-val.
„Nekem ez így pont jó – mondja Marta. – Az üzlet kitűnően megy, minden nap tele van az éttermem, és igaz, nem terem csillagászati jövedelmeket, arra pont elég, hogy mint háztartásbeli jó kis extra fizetést szerezzek” – folytatja.
„Öt évvel ez előtt keményebb volt, mert akkor még nem jártak iskolába a porontyok, most viszont felvettem egy szakácsot, így marad időm a ház körüli munkákra is. Bővíthetném az éttermet, de minek, amire szükségem van, azt így is megtermeli” – fejti ki sajátos üzletpolitikáját a negyvenéves családanya.
Való igaz, hogy talán a mi európai versenyszellemünkhöz szokott személő számára különös, hogy miért is nem fektet be és terjeszkedik a kisvállalkozó, ha lenne rá lehetősége? Az viszont tény, hogy még ha ezt itt valószínűleg kevesen is veszik észre, a számunkra talán fantáziátlannak tűnő vállalkozók, ha nem is készakarva, de saját maguk és szomszédjaik bizniszének fenntarthatóságát garantálják azzal, hogy mindenki megmarad a maga számára elfogadható szinten, a vérre menő versengés és a győzzön a jobbik elv helyett. A kalóriában pedig nem éppen szegény majadito sültbanánnal és tükörtojással remélem még sokáig fellelhető lesz a Penocos és a Santa Cruz utca sarkán.
