Pokolból a halálba 2. – Miért lép le havonta 5 ezer ember?

Modernkori rabszolgaság

Eritrea zárt katonai diktatúra, ahol egyre inkább az elnök személye köré csoportosul a hatalom. Az Etiópiával 1998 és 2000 között vívott véres háború után bevezették a korlátlan ideig tartó, kötelező katonai és civil szolgálatot. Ez azt jelenti, hogy 18 éves korban mindenkinek be kell vonulnia, viszont mindenki csak akkor szabadul, amikor megmondják neki – vagy ha elmenekül az országból. A kötelességszegőket magas pénzbírsággal sújtják, bebörtönzik, szélsőséges esetben kivégzik.

Mivel egyre többen menekülnek el Eritreából, a kormány is szigorít: egyre gyakoribb, hogy azokat, akik el akarják hagyni az országot, a határnál lelövik. A hatalmukkal visszaélő parancsnokok ráadásul gyakran saját, személyes céljukra használják a kötelező katonai vagy civil szolgálatot teljesítőket: velük építtetik meg házaikat vagy a közutakat, de előfordul, hogy személyes kiszolgáló személyzetként alkalmazzák őket. Az állami és katonai vezetők saját vállalataiban is a kötelező nemzeti szolgálatra hivatkozva dolgoztatják a civileket. Mindezért azonban annyi fizetés sem jár nekik, ami elég lenne egy normális életszínvonal fenntartásához. Ez az elsődleges oka annak, hogy havonta ötezren hagyják el az országot.

Az állam mindenre ráteszi a kezét, magánszektor gyakorlatilag nem létezik. A fiatalok kitörési lehetősége a kötelező nemzeti szolgálat miatt szinte a nullával egyenlő. Az államosítási folyamat egyik legextrémebb példája az építőiparban történt: a hatóságok 2006-ban minden építkezési magánvállalkozásnak 10 napot adtak tevékenysége felfüggesztésére.

„Örülj, hogy élsz”

Eritrea jelenleg az egyetlen olyan ország Afrikában, ahol egyetlen független médium sem működik. Számos újságírót letartóztattak 2001 óta, többen közülük sosem kerültek elő. Észak-Korea mellett Eritreában korlátozzák a legszigorúbban az újságírói tevékenységet és az internet használatát világszerte. A lakosságnak csupán az 5,6%-a rendelkezik mobiltelefonnal. Ráadásul még az állami média munkatársai sem érezhetik magukat biztonságban. 2006-2007-ben több, állami ügynökségnek dolgozó újságírót is letartóztattak, mert kollégáik elmenekültek az országból, és a hatóságok azzal gyanúsították őket, hogy ők is el akarnak szökni. Paulos Kidane híres figurája volt az állami televíziónak. 2007-ben kiengedték a börtönből, ekkor úgy döntött, elhagyja Eritreát. A határon azonban elfogták, majd nem sokkal később a családja megkapta a hatóságoktól a hivatalos levelet, amiben az állt, hogy Kidane „véletlen balesetben életét vesztette” a határnál.

A tanároknak illetve a diákoknak is kétszer meg kell gondolniuk, hogy milyen kérdéseket feszegetnek, és milyen kritikákat fogalmaznak meg a rendszerrel szemben. „A fiatalok mintegy 70-80%- a el akarja hagyni az országot, mert nem nyilváníthatják ki szabadon véleményüket” – mondja egy eritreai tanár, aki egyszer bátorkodott kérdéseket feltenni feletteseinek a tananyag szakmaiságát illetően, és ezt a választ kapta: „Maga egy tanár, és a mi segítségünkkel van itt az egyetemen. Ha tovább folytatja a tananyag megkérdőjelezését, akkor könnyen börtönbe kerülhet, vagy akár meg is halhat.”

Fölösleges homokba dugni a fejünket

Eritrea a maga 5,3 millió lakosával és elnyomó rendszerével csupán a jéghegy csúcsa. Számítások szerint Afrika lakossága percenként 80-nal, havonta 3.5 millió emberrel – másfél Budapesttel – nő, tehát évente egy Lengyelországnyi ember születik. A kontinensen 2007-ben egymilliárdan éltek, az előrejelzések szerint ez a szám 2050-re 2,5 lesz majd: minden negyedik ember a Földön már afrikai lesz. Afrika viszont nem tudja eltartani ezt a sok embert, akik a legnagyobb valószínűség szerint Európa felé veszik majd az irányt egy jobb élet reményében. Tehát, a mostani bevándorlási hullám csupán gyenge szivárgás ahhoz az áramlathoz képest, amire fel kell készülni.

A cikk első részét ITT olvashatják.