A halottak napja komoly rákészülést igényel a hatóságok részéről is, ugyanis az emelkedett hangulatú Mindenszentek alkalmából néha hajlamosak voltak összeverekedni a gyászolók. Idén már nem lehetett alkoholt fogyasztani, és a zenélést is betiltották a temetőkben, tekintettel a néha bizony elharapódzó halottak napi jókedvre.
Arra még találtam racionális magyarázatot, hogy miért is nem lehet komolyabban piálni a síroknál, az azonban egy jó darabig talány volt számomra, hogy miért tiltják a muzsikálást, ha már egyszer ez a vidám hozzáállás fémjelzi a latin halottak napját. Egy-két corrido és cumbia azért nem árthat a közhangulatnak.
Mint kiderült, paradox módon éppen a zenélés miatt törtek ki a legkeményebb tömegverekedések. Képzeljük csak el, hogy milyen kellemetlen is az, amikor családostul kitelepülünk a temetőbe, kisasztallal, elemózsiával, nagymamákkal és unokákkal. Kifizetünk egy kisebb vagyont a bandának, hogy szeretett felmenőnk sírjánál elhúzzák annak kedvenc nótáját, majd egyszer csak a szemét Sanchezék muzsikusai a szomszéd sírnál éppen akkor zendítenek rá a „Sigo Siendo el Rey-re”, amikor dédapánk kedvenc Perfidiáját kezdenék játszani mariachiaink.
Persze mindenki főműsoridőben szerette volna saját dalait hallgatni, így az amúgy békés és ünneplő felek rövid úton halványkékre verték egymást egy-egy romantikus boleró ritmusára, ami semmiképpen sem méltó az ünnepi hangulathoz. A tömegverekedések miatt ma már kevlársisakos, a birodalmi rohamosztagosokhoz hasonló rendőrök vigyázzák az élők és holtak nyugalmát.
Idén már az ivászatot, és ami még rosszabb, a zenélést is betiltották a temetőkben. Pedig az alkohol és a muzsika is fontos eleme volt az egész bolíviai halottak napi hajcihőnek, nem csak a lerészegedés miatt, hanem azért is, mert az eltávozottak egészségére a gyászolók a sírra öntötték, azaz „challázták” a pálinkát vagy a rumot, hogy az elhunyt szomját (is) csillapítsák. A challázás nyilvánvalóan jut is, marad is alapon megy, hogy az élők se maradjanak szomjan.
Az aymara hitvilágban persze nem csak a szesszel kell a visszatérő lelkek kedvére tenni. A legfontosabb elem az úgynevezett „apxata”, az imaasztal, amelynél a hazalátogató ajayukat látják vendégül a helyiek. Az apxatát természetesen célszerű olyan étkekkel megrakni, amelyek kedvesek az elhunyt számára, például édességek, kokalevél, cigi, egy korty lélekerősítő, mindenkinek ízlése szerint.
Nem egyszerű feladat például megfelelő módon teríteni a hazatérő hozzátartozónak. Az asztal négy sarka mellé általában botokat szúrunk, amelyek egyfajta lélek-leszállópályaként behatárolják, hogy hova érkezik a vándor ajayu, az asztal közepén pedig az elhunyt fényképe kap helyet. Aztán az sem mindegy, hogy milyen színű abrosszal terítünk. Fehér terítő jár gyerekek és a fiatalok lelkének, az időseknek fekete, a nőknek pedig színes vagy piros anyaggal kedveskednek.
Egyik imaasztalról sem hiányozhatnak a híres tantawawák, a kalácsszerű tésztából sütött, babaformájú sütemények szimbolizálják a halottakat. A legegyszerűbb formáktól kezdve az egészen elképesztő kreativitásról tanúskodó, tűzoltót, katonát, esetleg katonai rendőrt szimbolizáló tantawawákkal is találkoztunk.
A szokás pedig úgy tartja, hogy az ünnepi asztalról nem csak a holtak csemegézhetnek. Ha van bennünk hajlandóság elmondani egy Miatyánkot valaki sírjánál, akkor a család hálából megvendégel egy tantawáwra, esetleg egy pohár chichára, jobb helyeken még empanada is jár. A helyi fiatalság ipari mértékben űzi az imádkozást, például egy Miatyánkot vagy Ave Mariát nem egészen 20 másodperc alatt el tudnak hadarni egy-egy tantawawasért.
A Cuchillas temető kriptái is megérnek egy misét. A Vidal Castro család fekete márványból készült, golyóálló üvegajtókkal ellátott örök nyughelye például simán versenyre kel mondjuk egy kisebb ország budapesti nagykövetségével. Az Aranibar Arnez és a Rocha Aranibar családok felmenőinek kriptája meg az Alice Csodaországban leghallucinogénebb verziójában is megállná a helyét. Rögtön Aranibarék tőszomszédságában Zeballosék egy gusztusos, legalább 400 négyzetméteres neoklasszicista sírboltban nyugszanak, örök álmukat pedig egy szép élénkpiros és kék palástot viselő Jézus-szobor vigyázza.
A pár órás temetőlátogatást az emberrengetegben sikerült minden különösebb incidens nélkül abszolválni, imádkoztunk – esetemben elmélyülten fejet hajtottam – a Rivasék felmenőiért, cserébe a roppant kedves család élő tagjai teletömtek mindenféle édességgel, később, alkonyatkor éreztük az ajayúkat, amint elsuhantak a Mamanik piknikező tagjai között, Condori-néni pedig még az üres levesestálat is megmutatta, amelyből néhai férjének lelke vacsorázott, bár azt tilos volt lefényképezni.
A bolíviaiak természetes emberi, és kedélyes hozzáállása a halálhoz jól bizonyítja, hogy gyarmatosítás ide vagy oda, az őslakos hagyományok itt nagyon mélyen gyökereznek, ami nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az ország lakosságának 65%-a valamelyik prekolumbián néphez tartozónak vallja magát.
A bolíviai halottak napja után egy cikk erejéig irány ismét Paraguay, ahol a tűző napon tüntetünk, békésen barikádot emelünk, protestálunk a privatizáció ellen, és megtudjuk, hogy miért militarizálnak a mágnások, és hogy mit lépnek erre a parasztmozgalmak.
