A helyiek szemmel láthatóan a lassú víz partot mos filozófiát követik, akárcsak az Encarnación és Posadas között komótosan az Atlanti-óceán felé ballagó Paraná.
A folyó partjáról száműzték a régi dokkokat és nyomortelepeket, hogy helyükre egészen kellemes mű-tengerpartot építsenek, igazi pálmafákkal és nádfedeles bárokkal, ahol emberi áron mérik a mojitót vagy a caipirinhát a brazil és argentin turistáknak. Szombatonként pedig a bárocskák teraszán örömmel mondják ki a boldogító igent az egymásnak örök hűséget fogadó párok, szőrős mellű füdőruhás fickók és tangabugyis hölgyek, vagy egy szál lengő paraguayi népviseletbe öltözött kisfiúk tapsától kísérve.
A Costanera, azaz parti sétány kifejezetten jó ötletnek bizonyult, megépítése után ugyanis a város már valóban sokkal inkább a Dél Gyöngye, mintsem a Yaciretá duzzasztó kitelepítettjeinek süllyesztőjeként vált híressé.
A Yaciretá vizierőmű építése során kitelepített őslakosok ezereinek leszármazottjai adják ugyanis az encarnacióni buszpályaudvar környékén futtatott prostituáltak jó részét, bár kétség kívül a civil szervezetek áldozatos munkájának köszönhetően egyre több fiatal lány talált kiutat a legősibb foglalkozás fertőjéből.
Encarnaciónban egyébként nagyon aktív a civil szféra. A vársoban több olyan NGO is dolgozik, mint a közösségi rádiót üzemeltető Radio Candelaria, vagy a női egyenjogúságért síkra szálló és város-szerte tarka falfestményekkel is operáló Kuña Roga.
Encanraciónnal szemben fekszik annnak argentin testvérvárosa Posadas, Misiones közigazgatási körzet központja. A két várost a Posadas és Encarnación atyjáról, a jezsuita Roque González de Santa Cruz-ról elnevezett, három kilométer hosszú híd köti össze.
A páter igazság szerint először Posadast alapította meg, a folyó bal partján, ám érdeklődés és bevándorlók híján néhány évvel később a folyó jobb partján létrehozta a Nuestra Señora de Encarnación névre hallgató várost, ami akkor jóval sikeresebb vállalkozásnak bizonyult.
A később jórészt migránsok által benépesített Posadas szolgált az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején a szerencsétlen sorsú „mensúk” elosztóközpontjaként. Argentina és Paraguay eldugott belső területeiről ugyanis, tízezerrszám érkeztek ide a koldusszegény vidéki munkások, hogy ismét csak az isten háta mögötti mateültetvényeken és erdőirtásokon keressenek munkát.
A havi bérért azaz „mensualidad”-ért dolgozó munkásokat – mensú-kat – Posadasban tették csónakra és hajózták föl a Paranán a zöld pokolba, ahonnan a többségüknek számára már nem volt menekvés.
A mensú-kat az emberkereskedők már vagy Posadasban fizetésük megelőlegezésével és néhány bordélyház és megfelelő mennyiségű ital útján soha nem ledolgozható adósságba hajszolták vagy pedig amikor azok ledolgozták idejüket az ültetvényeken, egyszerűen kirabolták és meggyilkolták őket az őserdőből kivezető úttalan utakon.
Encarnación és Posadas mára szerencsére nem sokat őriz a sötét múltból. Az egykor egymást el-el foglaló szomszédok ma inkább a virágzó kereskedelemre építenek. Csempészet itt is van bőven, de a szükregazdaság mellett még így is Encarnación Paraguay harmadik legnagyobb kereskedelmi központja.
Encarnaciónban és Posadasban az éppen aktuális gazdasági helyzetének megfelelően, hol itt, hol ott olcsóbb, hol ezt, hol azt vásárolni. Most például a éppen az argentin peso van mélyrepülésben a guarní-hoz képest, így a paraguayiak boldogan járnak át tankolni a kevély argentin nagy testvérhez és ha már egyszer ott vannak, zsákszámra hozzák haza a cukrot és a tisztítószereket amiket sokkal jobban megéri odaát vásárolni.
Persze Paraguay még mindig sokkal olcsóbb, mint óriási szomszédja, így a gúnynevükön „kurepí”-nek szólított argentinok és a rapai-nak csúfolt brazilok is szívesen süttetik magukat az encarnacióni plázson.
Az ugyan rejtély volt számomra, hogy a több ezer kilométeres, szebbnél-szebb tengerparttal rendelkező brazilok miért járnak a Paraná partjára, ám egy hidrogén szőke, műkörmös brazil dáma Mercedesének anyósülésén eltöltött – meglehetősen embert próbáló – egy óra után már erre is tudtam a választ.
Mint kiderült, az óceán sós vize nagyon hamar kikezdi a festett hajat, így fehér homok ide vagy oda, a brazil középosztály hölgyei jobban kedvelik a Paraná édes folyóvizét és ráérősen tererét kortyolgató paraguayiak társaságát Encarnaciónban mint a Copacabanát, arról nem is beszélve, hogy Encarnaciónban olyan karnevált tartanak a helyiek, ami bármelyik hasonszőrú brazil városnak is becsületére válna.
