Az Óriás Zamag – magyaros fordításban így nevezték – egy olyan óriás cédrus, amely méretével és becsülten magas életkorával magára vonta az országgal kapcsolatba került számos híresség figyelmét a botanikus Alexander von Humboldt-tól Simon Boliváron és a modern Venezuelát felépítő Juan Vicente Gómez elnökön át egészen Hugo Chávezig. S persze ennek a jeles faóriásnak köze volt Rosti Pálhoz is, aki nemcsak lefényképezte azt, hanem elkészítette a fa ,,fénykoráról” az egyetlen közismerten fennmaradt fotót – mint ahogyan arról minden, a fát megemlítő lexikon ugyancsak megemlékezik.
Az egész Venezuelában híres fa akkoriban 180 méter átmérőjű lombkoronával rendelkezett és ezzel kivívta az arra járó és növénytani kutatásokat végző Humboldt csodálatát. Mind ahogyan csodálattal töltötte el a világhírű német tudóst az is, hogy halálos ágyán még egyszer megláthatta ezt a növényóriást. A latin-amerikai kőrútjáról hazatért Rosti Pál személyesen vitte el a fényképgyüjteményének másolatát Humboldnak, aki a 15. oldalon azonnal ráismert a spanyolul Samán de Güere nevet viselő fára és a korabeli leírás szerint könnyes szemmel állapította meg, hogy a fa az elmúlt majd fél évszázad alatt mit sem veszített fényéből. Humboldt még fiatalon találkozott a Turmeo határában álló fával és a fénykép nemcsak a növényvilág e csodájára, hanem saját ifjúságára is emlékezette.
Amikor Turmeo felé indultunk, úgy gondoltuk, nem az autópályán, hanem egy kisebb úton haladunk, hogy lássuk a környező falvakat, városokat. Tévedtünk: az első kereszteződésnél a venezuelai nemzeti gárda egyik tagja leállított és megkérdezte hová tartunk. Azt nem ajánlom, mondta a fegyveres fiatalember – ezen a mellékúton ne menjenek. Bizonsági okokból! Térjenek vissza az autópályára, hiszen senki sem garantálhatja, hogy minden rendben lesz az országúton – lenne aki nem hinne neki? A nemzeti gárda fegyveresének? Hittünk neki, lemondtunk a táj felfedezéséről, visszatértünk az autópályára és rövid idő után már Turmeoban kérdezősködtünk. Bevallom, nem hittem, hogy értelme lenne egy fa után érdeklődni az út mellett kerékpárját toló nehéz léptű munkásembertől, de tévedtem. Méterre pontosan tudta, hol áll a fa és hogy melyik körforgalom után, hol kell megállni, hogy találkozzunk vele.
Valóban, a körforgalomtól kissé távolabb ott állt az ,,emlékmű” – kissé olyan érzés volt, mint amikor valaki egy aggastyánt látogat meg és komolyan el kell gondolkodnia a képzeletbeli képen, hogy meglássa az egykori daliát. Samán de Güere ma már egy megfáradt öregember az út mentén, akit gondos kezek óvnak, hogy még sokáig felidézhessük előtte állva az egykori daliát, a faóriást. Kis kapun jutunk a tekintélyes méretű fatörzshöz, amelyet már alaposan kikezdett az idő és itt-ott dúsan megtámogattak fapótló anyagokkal. Odu és repedés, a semmibe kapaszkodó óiás gyökerek – ez maradt az óriás Zamagból, amelyet 1933 óta Venezuela történelmi emlékhellyé nyilvánított. A legenda szerint megpihent alatt Simon Bolivar is – s miért ne hihetnénk a legendának, hiszen mi is eljöttünk hozzá, onnan a ,,világ végéről”.
A fa körbeerősített gyökerei több lépcsős betonteknőben nyugszanak, amelybe nem víz, hanem az útról idehordott ez-az látható és egy kóboreb, amely reméli: a látogatóknál csak lesz valami gyomornyugtató, amíg a következő érdeklődő meg nem érkezik. Rosti Pál daliás cédrusának büszke koronájából mára már semmi sem maradt, a törzse körül hősi időkre emlékeztető ágyúcsövek néznek a semmibe. Mégis, a helynek van egy varázsa – valahol a képzeletünkben látjuk Humboldot, a lelkes kis kutatót, aztán a csatáktól megpihenő Bolivárt és valahol Rosti Pál is bebújik ládányi fényképezőgépének leple alá, hogy megörökítse minden idők legnagyobb lombkoronáját…
