Bocs, Putyin: Szíria Törökország Ukrajnája

Az orosz vezetőket nyilvánvalóan sokkolta, hogy a törökök szándékosan lelőtték az egyik gépüket. Szerintük ezt részben az motiválta, hogy Ankara támogatja az Iszlám Államot, mégpedig azért, mert mohón vágyik a terroristák csempészolajára – kezdődik a cikk. Amely egy egyszerűbb magyarázattal is szolgál, mondván: Moszkva sem tenne mást.

Aztán jön a gondolatjáték: mit tenne Vlagyimir Putyin, ha polgárháború törne ki egy szomszédos országban, amely évszázadokig az orosz birodalom része volt, mielőtt bizonyos körülmények hatására kivált volna belőle, olyan határokkal, amelyeket Oroszország nehezen fogad el? Mit tenne, ha abban a háborúban a felkelők egy része orosz volna, és ők azzal a fenyegetéssel néznének szembe, hogy brutálisan szétzúzza őket annak a bizonyos szomszédos országnak a hadserege?

A kérdés valójában nem is annyira hipotetikus: elég jól ráillik Kelet-Ukrajnára. És tudjuk, hogy Oroszország válaszolt is rá: nyakig belebonyolódott egy rosszul palástolt invázióba.

Szíria ottomán ellenőrzés alatt állt 1516-tól az Ottomán Birodalom széthullásáig. Az Orosz Birodalom az 1700-as évek közepén foglalta el a Donbasszt. A “türkmén” lázadók, akiket a Szu-24-es bombázott, amikor lelőtték, etnikai törökök. A rossz oldalon kötöttek ki, amikor a határokat meghúzták az 1921-es szerződésben (röviddel azelőtt, hogy a Donbasszt bekebelezte szovjet-Ukrajna).

Még az a furcsa pszichológia is, amivel az egykori birodalmak különleges jogot formálnak rá, sőt, szükségét érzik annak, hogy beavatkozzanak a rég amputált részeken, hasonló. Amikor a demokratikus mozgalmak elkezdődtek Szíriában 2011-ben, Erdogan azt mondta: Törökország belügyének tartja az ottani felfordulást. Meg volt bántva, amikor Aszad megtagadta, hogy úgy cselekedjen, ahogy ő tanácsolta.

A Szu-24-es lelövése óta a török elnök mindent megtett, csak azt nem ismerte el, hogy hadserege szándékosan támadott a gépre, azért, amit az a türkmén lázadókkal csinált. “Nem áll szándékunkban eszkalálni a helyzetet. Csak a biztonságunkat védjük, és a testvéreink jogait” – mondta Erdogan. Azzal az agresszív döntéssel, hogy leszedik az orosz gépet egy pusztán technikai, 17 másodpercig tartó légtérsértésért, Erdogan nem ment olyan messze, mint Putyin, aki magának követelte a jogot, hogy katonai intervenciót hajtson végre a sajátjai, az oroszok védelmében bármikor, bárhol.

Most nézzük meg, Putyin hogyan reagálna arra, ha az Egyesült Államok vagy a NATO úgy döntene, hogy katonailag beavatkozik Kelet-Ukrajnában, légi támaszpontot építene, vagy Patriotokat telepítene 50 kilométerre az orosz határtól. Képzeljük el a NATO légierejét, amint Ukrajnában az oroszok által támogatott lázadókat bombázza, lengyel és csecsen segítséggel (Szíria esetében ez Irán és a Hezbollah). És most képzeljük el azt is, hogy török és amerika gépek repülnének be az orosz légtérbe, miközben a légicsapásaik útvonalát optimizálják.

Csak durva találgatás, de Putyinnak vélhetőleg nem kerülne három hónapba lelőni egy NATO-gépet. És nem venne komolyan bármilyen megjegyzést a Fehér Háztól, ami arról szólna: a pilóták és a bombázók “semmilyen módon nem fenyegették” az Orosz Föderációt. Mert Putyin ilyesmit mondott, miután közölte, hogy “Oroszországot hátba döfték a terrorizmus cinkosai”.

De az sem hatotta volna meg, ha a NATO azt állította volna, hogy az oroszok támogatta lázadók, akiket a Donbasszban bombáztak, terroristák voltak. Putyin azt mondja, az Iszlám Államot bombázza a türkmén hegyekben, jóllehet nincsenek ismert ISIS-erők a térségben, de még a környékén sem. Csak Aszad ellen harcoló lázadók.

Természetesen különbség is ugyanannyi van az egykori és mostani észak-szíriai és ukrajnai helyzet között, mint amennyi hasonlóság. Oroszország és Törökország viselkedése az, ami hasonló, nem maguk a konfliktusok. És mindkét ország vezetői a népeik orosz, illetve török társaik sorsa feletti aggodalmával takargatják inkább stratégiai, mint nemes céljaikat.

Erdogannak ezek között a céljai között van egy, ami túlságosan is ismerős a Kremlnek: az eltökéltség, hogy megmutassa nemcsak Oroszországnak, de az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és a többieknek, akik közös stratégiáról próbálnak megegyezni Putyinnal, hogy Szíriában nem lehet megoldást találni, ha Törökország érdekeit nem veszik teljes mértékben számításba.  Ezek az érdekek pedig nem engedik, hogy Aszaddal szövetségben szétzúzzák a szunnitákat, legyenek azok türkmének vagy arabok.

Oroszország részéről az volna most okos, ha felismerné, hogy rosszul ítélte meg Törökország érzékenységét, és ennek tudatában lépne tovább. Putyinnak bizony már most is éppen elég ellenséges szomszédja és egykori barátja van. De ugyanakkor nagy lesz a csábítás arra, hogy ne tegye ezt, sőt. Erdogan ugyanis szintén elszámolta magát, sokkal gyengébb a keze Szíriában, mint Putyinnak Ukrajnában.

Törökország például nem atomhatalom. Ráadásul annak ellenére, hogy úgy döntött, támogatja az iszlamista szélsőségeseket, amikor azok egy-két évvel a konfliktus kezdete után Szíriába érkeztek, Törökország nem “gyártotta” a szíriai polgárháborút, mint ahogy azt Oroszország tette az ukrajnaival. Nem küldött nagy számban “önkénteseket”  és nehézfegyvereket a szíriai harcmezőkre. Így Törökország képessége arra, hogy befolyásolja a szíriai eseményeket, vagy válaszlépéseket tegyen, rendkívül limitált. A Donbasszban Putyin képes volt a konfliktust lekapcsolni vagy felszítani, többé-kevésbé tetszése szerint.

Pillanatnyilag Oroszország megtorlásként gazdasági szankciókat, további légelhárító rakétarendszerek Észak-Szíriába telepítését, és egyes jelentések szerint légicsapásai megduplázását fontolgatja a türkmén hegyekben. Erdogannak pedig nem lesz elég eszköze ahhoz, hogy erre hathatósan válaszoljon – hacsak nem vállal még több vakmerő kockázatot a harcban, melyet nem képes megnyerni – végződik Mark Champion cikke a Bloombergen.

A fotón: türkmén lázadók Szíriában.