A csodálatos Madagaszkár, égő fák füstjében – útinapló, fotókkal

Értetlenül álltak a jelenség előtt azok is, akik először utaztak a szigetre. A tapasztaltabbak talán észre sem vették már. Nem tudtam elképzelni, hogy miért érzek egy repülőtéren ennyire tömény, égett faszagot. Egy mellettem álló kutató megnyugtatott, hogy ezt a szagot fogom az egész utam alatt érezni. A vidék lángokban áll. Azt hittem, csak túloz. Miért állna lángokban a vidék?

A következő napokban saját szememmel találtam meg a választ a kérdésemre: petróleummal locsolják le, és gyújtják fel az erdőket. Nyugat-Madagaszkáron majomkenyérfával benőtt szavannák, délen a pozsgás növényekkel teli sivatagos táj, északon és keleten pedig a buja esőerdők égnek. A táj éjszaka a legborzasztóbb. A mindent elnyelő sötétséget vörös foltok tarkítják, melyek mind egy-egy égő erdőterületet jelentenek.

Madagaszkár egyetlen, jelenleg működő személyszállító vasútvonala az eredetileg érintetlen buja esőerdőkön megy keresztül az ország közepétől, míg végül eléri a keleti partot. Végigutaztam én is rajta, sok száz helyi lakossal együtt. Azt gondoltam az indulás előtt, hogy nem utolsó élmény a több tucat alagúttal és híddal taglalt esőerdei vasútvonalon utazni. Egy dolog azonban teljesen hiányzott: az esőerdő. Persze foltokban időnként láttam belőle lehangoló maradványokat. Az égő fa és a dízelmozdony fekete füstje borzalmas szagegyvelegként terjengett a levegőben. Amerre néztem, a horizontból kisebb nagyobb füstoszlopokat láttam az ég felé törni. Ezek mind egy-egy égetés alatt álló erdőterületet jelentenek.

Az oda-vissza kétnapos vonatút túlnyomó részében csak irtásokat, kitermelt és eladásra váró fát, banánültetvényeket és rizsföldek tömkelegét láttam. A vonat egy-egy állomáson akár egy órát is elidőzött, eközben volt időm leszállni, és körbejárni a kis erdei falvakat. Sovány, éhező embereket nem láttam. Láthatóan megfelelő mennyiségű táplálékot nyújt nekik az erdőből maradt földterület. De vajon fenntartható ez hosszú távon?

Madagaszkár a világon egyedülálló élővilágnak ad otthont. Az itt élő 200.000 állat és növényfaj 80 százaléka csak itt található meg természetes környezetben a Földön. Ennek a csodálatos, egyedi élővilágnak a kialakulása annak köszönhető, hogy 80 millió évvel ezelőtt a sziget levált az afrikai kontinensről, így az evolúció a világ többi részétől teljesen elszigetelten, a sziget sajátos adottságait kihasználva ment végbe. Így jelentek meg olyan főemlősök, hüllők, madarak, rovarok és növények, melyeket nem láthatunk sehol máshol. Ez a csodálatos evolúciós fejlődés egy szempillantás alatt fordulóponthoz érkezett 1500 évvel ezelőtt, amikor az első ember megvetette lábát az addig érintetlen szigeten. Ekkoriban még a sziget területének több mint 90 százalékát erdő borította. De hogyan lett a korábban zöld szigetből a mai vörös sziget?

Ahhoz, hogy megértsük a harmadik világban, így Madagaszkáron is zajló természetkárosító folyamatokat, meg kell vizsgálnunk az egyén–társadalom-környezet viszonyát. A madagaszkári családok középpontjában a gyerek áll, ennek megfelelően egy-egy családban akár 8-12 gyerek is van, ami évi 3 százalékos népességgyarapodást jelent, több mint 50 százalékos gyermekhalandósággal is. A húszmilliós jelenlegi népességnél ez évenként 600.000 új éhes szájat jelent, egy olyan országban, mely az ENSZ szerint a világ 50. legszegényebb országa. A társadalom kétharmada, tehát 13-14 millió ember kevesebb, mint napi másfél dollárt (300 Ft) keres. Ennyi pénzből még a napról napra történő családfinanszírozás sem oldható meg, és kénytelenek a természet erőforrásait is túlzóan kihasználni. Az elsődleges feladat a túlélés, a megfelelő mennyiségű élelmet biztosítani a család számára. Ilyen körülmények között lehetetlen hosszú távon gondolkozni. A hosszú távú gondolkozás pedig elengedhetetlen, ha természetvédelemről beszélünk.

A társadalom 80 százaléka mezőgazdaságból él, farmerként műveli a háza körülötti kis földterületet. Ez a gyakorlatban vágásos és égetéses gazdálkodás formájában jelenik meg. Egy-egy erdővel benőtt földterület kitermelését, majd felgyújtását követően nagyjából 10 évig marad a talaj termékeny. Ebben a tíz évben lehet rajta rizst és egyéb haszonnövényeket termeszteni. Ezt követően a talaj használhatatlanná válik, így a farmereknek tovább kell költözniük, és új területeket kell művelés alá vonni. Ha a folyamatos területfoglalást párosítjuk a növekvő népességgel, abból az következik, hogy mérhetetlen területigény lép fel jelenleg is, és fog fellépni a következő években, a korlátozott méretű szigeten.

Az évszázadok óta tartó folyamatos és fokozódó égetéses földművelés mára azt eredményezte, hogy a sziget elvesztette természetes növénytakarójának több, mint 90 százalékát. Azon a szigeten, mely az első ember partra lépésekor még szinte teljesen erdőséggel volt borítva, mára már Magyarországnyi méretű, összefüggő, kopár, kietlen, vörös földterületek éktelenkednek. Ezeket benövi a fű, amit a helyiek minden évben lelegeltetnek a rizs mellet fő élelmiszerforrásukként szolgáló zebukkal, mely egy Afrikában honos marhaféle. A megmaradt fűtöveket felgyújtják, és az esős évszak végével a hamun kinőnek az új fűszálak. A hamu remek táplálékul szolgál a növekvő fűszálaknak, de a talaj nem képes regenerálódni, és egy évtizeden belül kifogynak tápanyagai.

Madagaszkár ökológiai forrópontként hatalmas örökséget, és ezzel együtt felelősséget hordoz magában. Ha az itt élő növények és állatok kihalnak, akkor nem csak Madagaszkár veszti el ezeket a csodálatos állatokat, melyek évmilliókon keresztül háborítatlanul éltek, hanem az egész Föld. Az egész bolygó, mivel az itt élő fajok többsége sehol máshol nem lenne képes, és nem is él természetes környezetében. Borzasztó példa volt erre, amikor utam során a Ranomafana Nemzeti Parkba látogattam, hogy egy ritka lemúrfajt, az óriás bambuszmakit (Prolemur simus) megfigyelhessem. Ezen lemúrfaj bambuszon kívül képtelen más növényt fogyasztani, annak is különböző részeit az év különböző időszakaiban fogyasztja csak. Így hatalmas függőségben van közvetlen környezetétől, az erdőktől, az erdők pedig az emberektől. Megérkezésem után elindultam a vadőrrel, hogy megtaláljuk az esőerdőben e lemúrok egy csoportját. Csóválta a fejét a vadőr, és mondta, hogy nem lesz egyszerű. Már csak egyetlen egy csoport él belőlük az is a nemzeti parkban, és a csoport egy hónapja vesztette el utolsó nőstény egyedét. A faj ebben a régióban tehát halálra van ítélve. Több száz kilométerrel északkeletre él már csak szaporodóképes csoport. Itt három hím maradt, nőstény pedig egy se. A vadőr ismét megcsóválta a fejét szomorúan és azt mondta: Tudja,  uram, a szokásos okok miatt. Szokásos okok? Igen! Égetéses erdőirtás, orvvadászat, az élettér csökkenése, válaszolta. Gyomrom a torkomban volt, és nem tudtam, hogy dühöt, szomorúságot vagy reményvesztettséget érzek. Esetleg mindet együtt. Természetesen nem (csak) azért, mert így nagyon nehéz lesz megtalálnom az állatokat, és értékelhető fényképeket készítenem a fajról, hanem azért, mert ezen faj tragédiája egyben Madagaszkár tragédiája is kicsiben, és Madagaszkár tragédiája a Föld tragédiája. Ahogy szűkül az élettér, úgy húzódnak vissza vagy halnak ki egy-egy régió állatai.

Természetesen nagyon sok állat nem tud elmenekülni a hirtelen felcsapó tűz elől. Párcentis kaméleonok, ritka gekkófajok, hüllők, kétéltűek, fészkelő madarak képtelenek gyorsan elhagyni a területet. Többségük bent ég a tűzben, melyet rögtön az építkezéshez használható, szép magas fák kivágása után gyújtanak. Esélyük sincs elmenekülni. A legnagyobb veszélynek a rózsafa van kitéve, nagyon jó formálhatósága, magas piaci ára miatt. A többnyire Észak-, Észak-Kelet Madagaszkáron honos növényfajta védett, ennek ellenére soha nem látott méreteket ölt a kitermelése. Az illegális favágók a nemzeti parkok határait sem tisztelve törnek be egy-egy még érintetlen területre, és a napi átlagos kereset többszöröséért vágnak ki egy-egy szál rózsafát. Ilyenkor a korrupt hatóságok elfordítják a fejüket. Az országból átcímkézett konténerekben Kínába exportálják, ahol mindennapi felhasználású exkluzív cikkeket, bútorokat, lakberendezési tárgyakat készítenek belőlük, és exportálják tovább az európai, észak-amerikai piacra. Nem is gondolnánk, de egy rózsafa asztal, lámpa megvásárlásával kihalófélben lévő, védett madagaszkári fákat vágunk ki, és hozzájárulunk a már amúgy is 90 százalékos tércsökkenést megélt ökoszisztéma további csökkenéséhez.

Nem csak mezőgazdasági célú erdőirtás zajlik a szigeten. Álszentség lenne csak a helyieket hibáztatni a pusztításért. Kelet-Madagaszkáron üzemelő nyugat-európai és észak-amerikai országok által tulajdonolt, korábban grafit, jelenleg cink, kobalt bányák kiaknázása során is maradandó sebeket ütnek a sziget testén. A profitorientált cégek a környezetvédelmi szabályok teljes ignorálása mellett termelnek ki esőerdők alatt elhelyezkedő érctelepeket. A helyiek pedig örülnek, hogy dolgozhatnak napi egy-másfél dollárnyi ariaryért egy nemzetközi cégnek.

Utam során több alkalommal dolgoztam együtt helyi és nemzetközi kutatócsapatokkal is. A leírt információk hitelességét az általuk elmondottakkal tudom alátámasztani. Egy beszélgetés során felvetődött a kérdés: merre tovább? Madagaszkár Haiti sorsára jut, és egy anyaföldig lecsupaszított ország lesz belőle, amely a fenntarthatósággal nem foglalkozva, mohón, gyorsan felélte erőforrásait, és így hirtelen tovább szegényedik majd? Nem alaptalan ez a jövőkép sem.

Az elmúlt harminc évben a népesség megduplázódott, miközben a nemzeti össztermék dollárban kifejezett összértéke nem változott. Azaz az életszínvonal a felére esett, hiszen kétszer annyi ember állít elő ugyanannyi terméket, mint korábban. Ezzel párhuzamosan radikálisan csökkentek a kiaknázható erőforrások is. Túl sok okunk nincs tehát pozitív jövőképet festeni az országról, melyet a már említett problémákon kívül két éve politikai válság is súlyt. A legutolsó legitim elnök, Mark Ravalomanana idején jelentősen nőtt az életszínvonal. Az elnök felfedezte, hogy a világ számára hatalmas természeti értékeket rejt hazája. Elkezdte tehát a nemzeti parkok számának és területének növelését. Elnöklése alatt korlátozták és szigorúan büntették az illegális favágást, és nehéz volt égetési, területfoglalási engedélyeket beszerezni, melyeket ma minden megfontolás nélkül osztogatnak a helyi hatóságok. Fáradságos munkájának eredményeképpen az ország területének 3 százaléka védettséget élvezett, és ezen területek további megháromszorozását ígérte.

Az új nemzeti parkok turisták tízezreit vonzották, többnyire a korábbi gyarmattartó, Franciaország állampolgárai tettek látogatásokat. Mark Ravalomanana ellenzéke azonban nem nézte jó szemmel az elnök sikereit és 2008-ban, a hadsereget maguk mellé állítva, katonai puccsot hajtottak végre. Az elnök emigrációra kényszerült. Az utcai harcokban százak haltak meg. Az új vezetés elvetette a védett területek méretének radikális növelését, és a korábbi égetési és területfoglalási szigorításokon jelentőset lazított. Ennek eredményeként ma már ismét füstszag csapja meg a látogató orrát, amikor kilép a repülőből Antananarivóban.

„Ahhoz azonban már túl késő van, hogy pesszimisták legyünk.” – mondta az egyik kutató, aki azon dolgozik, hogy a kihalt óriás bambuszmaki nőstényeket pótolni tudják a Ranomafana Nemzeti Parkban, egy átfogó áttelepítési akcióval. „Azon kell dolgozzunk, hogy a lakosság rájöjjön végre: lehet a természettel harmóniában, egyensúlyban élni.” Ez azonban nem egyszerű feladat. Meg kell velük ismertetni hazájuk értékeit, meg kell tanítani nekik új mezőgazdasági technológiákat. Mára már ötször-hatszor nagyobb rizshozam érhető el egy adott területen annál, mint amit az általuk használt ezeréves technológiával elérnek. Csak ezzel az egyetlen módszerrel jelentősen csökkenteni lehetne a lakosság területi igényét.

Szerencsére az ország sok helyén az emberek is kezdenek rájönni, hogy sokkal több pénzt tudnak keresni természeti erőforrásaik turisztikai, konzerválási célú felhasználásával, mintsem közvetlen kihasználásával. Felhasználhatóak a természeti erőforrások a turizmusban. A nemzeti parkok, rezervátumok környékén láthatóan jobb az életszínvonal, mint az ország kopasz részein. Egy-egy turista ezreket hagy ott vadőrökre, étkezésre, szállásra, közlekedésre. Ezen bevételekből mindenki megpróbálja a maga részét kivenni. Van munka, élelem, és biztos, bár enyhén szezonális jövedelem. Természetesen csak ott, ahol felismerték a helyi közösségek a konzervációban, természetvédelemben rejtőző gazdasági potenciálokat.

Erre nagyon jó példa egy közép-madagaszkári falucska, Anja története. A falu Madagaszkár leghosszabb és legforgalmasabb útja, az NR7 mellett fekszik. A katonai puccs előtt turisták tízezrei hajtottak rajta keresztül, megállás nélkül. Egy helyi idegenvezető, Adrien kihasználva a falu frekventáltságát, egy évtizeddel ezelőtt szervezte meg a parkot, hogy munkát adjon a nagy munkanélküliséggel küzdő falu népének, és megtanítsa nekik a konzerváció, természetvédelem fontosságát. A rezervátumban ma 300 gyűrűs farkú maki él teljesen vad környezetben. Nem etetik őket, hogy megmaradjon a park vad jellege, a makik az élelmüket a fák, növények gyümölcseiből, leveleiből szerzik. Kezdeményezése tehát sikerrel járt. A park látogatottsági adatai többszörösen felülmúlják egyes állam által üzemeltetett nemzeti parkok adatait, és a legnépszerűbb nemzeti parkok évi több tízezres látogatottságát is megközelítik. Természetesen egy sor szolgáltatás csoportosult a rezervátum köré. Az éttermek, szállások, kézműves szuvenírboltok mind munkát és jólétet adnak a helyieknek. Mezőgazdaságuk harmóniában van az ősnövényzettel és az állatvilággal. A falu mintapéldája a természet adottságainak okos felhasználására.

Évről évre egyre több madagaszkári közösség kezdi felfedezni, hogy milyen lehetőségeket rejt a természet számukra. Nemzetközi szervezeteknek és önkéntesek ezreinek hála, egyre több emberhez jut el az üzenet: élj harmóniában a természettel! Használd ki úgy az általa nyújtott lehetőségeket, hogy közben ne égesd porrá! Meglepődve láttam, hogy nem egy helyen neveltek facsemetéket helyi közösségek, hogy elkezdhessék az újraerdősítési programot. Munkájuk nem lesz egyszerű. Egy esőerdőt kivágni alig pár óra, újratelepíteni viszont minimum 200 év, de egyes növényfajok csak 700 év után nyerik vissza teljesen ősi vegetációjukat. Évről évre 0,55 százalékot, azaz 30.000 hektárt csökken a természetes növénytakaró csak Madagaszkáron, és alig több, mint 300 hektárral nő az újratelepített erdők területe. Nehéz ilyen tényadatok mellett derűlátó befejezést írni, mégis bízzunk abban, hogy a nemzetközi nyomás, a nemzetközi szervezetek és önkéntesek, az állam és a helyi lakosok felismerései, az ökoturizmus és a konzervációs programok miatt a jelenlegi borzalmas adatok javulhatnak.

A fotókat a szerző, Lantai-Csont Gergely készítette.